Asztalhoz ültem, hogy megírjak nektek egy verset, De hiába kerestem, nem találtam hozzá szavakat. Kutattam versekben, levélben, elcsípett mondatokban, Benéztem szemekbe, szőnyegek alá is, hátha ott van, S mikor már azt hittem kudarcom meg kell hogy valljam, Az utcáról fülembe szivárgott egy csöndes dallam. S tudtam, hogy rólatok nem szólhatok pusztán szókkal, Kevés is lenne az hozzá, mint vaknak a jelbeszéd. Dúdolni kezdtem, és összeállt bennem két szólam Hangjegyekből, melyek itt hevertek végig szerteszét. S most összefogja őket, mint gomb a kabátot, A harmónia, mit nap mint nap köztetek látok. S nem gondolkodom már szavakban, s mondatokban. Összecsengő hangnemek lesznek üres szavaimból. A megvadult hangszer is megpihen a gitártokban, S így fonódik össze a D-dúr és az E-moll. Egymásra rímelő arcvonások. Feloldódó, édes disszonánsok. Úgy kövessék egymást a békés, boldog hónapok, Mint táncoló, évődő, egymásra épülő szólamok. És úgy adjon értelmet egymásnak ez a két élet, Mint Erőtlen szólóhangszernek az akkordkíséret. Beszédes mosoly szerelmes szemetekben. A violinkulcs ott van a kezetekben.
Dávid-Eszter esküvő
Válasz