I. Néha még göndör világban ébredek, és éjszakáim néha túlontúl éberek. Néha álmaimban néha még átfázol. És én melengetlek, Néha még hiányzol… II. Most újra tavasz van Világom andalog Vállaimra ülnek Kéretlen Angyalok. Most újra tavasz van Nyitva az ablak Álmaim még néha Létem méretére szabnak.
Magányos álmok illata vagy, Sűrűn hulló jázmineső. Ki olvad a tájjal, Ha enged a fagy, Ébren is álmodó útkereső. Te vagy a hóesésben a csend, Mely átjárja a zajos éjszakát Dallam, amely körbeleng Időt, kertet és szobát. Íze véget nem érő csókoknak, Színe a nyíló őszi égnek, Ritmusa táncoló lángoknak, Mik újra meg újra bőrömhöz érnek.
Kék üvegfigurák
Csalános rétek
Arcomon szétkenve
Forró viaszréteg.
Kilesett titkok,
Nem rejtett Titkok.
Félénken engedem
magam alá.
Korai volt a félelem a,
Hisz a meleg átható
Érzete feledtet minden
Fájdalmat és hideget.
Csak ülök tovább
Élvezem az egyre hűlő csodát
Most már azt sem tudom
Micsodát!
Végül fanyalogva ülök
Önnön „vízéletemben”.
Én-tudatom gátlástalanul
Tör előre,
Míg végül ráébredek.
S csak ülök ott mosolyra húzott szájjal
Én, aki szebb és okosabb
Voltam Mindenkinél
Akit senki le nem győzhet!
Lassan elsüllyedek
a gőzölgő lében.
Nem lennék a saját bőrében!