.... Akinek benső ragyogása van,
 sosem lehet végleg boldogtalan;
 akinek benső ragyogása van,
 sosem lehet végleg boldogtalan;
 akinek... -
 zakatol a monoton
 néma monológ; - didergőn hallgatom.

Döftek szemembe szép, szigorú fények,
 álltam reflektorok kereszttüzében,
 utamat pásztázta a holdvilág is;
 és gyűrűk mérgezett briliánsa tüzelt rám,
 és tükrök tőrei szelték át testemet;
 sugarával rám vert a templom-ablak,
 és valóságos torok-gyíklesőit
 fente nyakamra sok valódi hóhér...

S jöttek elébem hősök; mellükön a dicsőség,
 akár a habverő-üst reze, úgy tündökölt;
 és láttam kivont pengék acélkék villanását
 arany párákba burkolt zöld kupolák fölött...
 De a lét benső fénye - mégis, valami más:
 virág-szüret, szerelem-tódulás;
 egy asszony, aki holtodig tied, s még
 sosem ismerted teljesen testét;
 egy mosoly, mit elvitt az utca sodra,
 s minden emléked vissza-mosolyogja,
 egy hajnali szirom az almafán,
 mely estére felhő se lesz talán;
 egy ember, aki ráhajolt szívedre,
 pedig még árny-képét se látta benne, -

- ... Valami más, igen valami más:
 földmélyi csillag, bújdosó varázs,
 köd-liliom porzója, képtelen
 szirom-párbaj; szilaj és vértelen;
 kiolthatatlan tüzek mámora;
 szózat, mit álmod sem fejt meg soha:
 
 - Akinek benső ragyogása van,
 sosem lehet végleg boldogtalan.
 /1967/