Tarján

Kilépek a teraszra: kies táj.

Kettesével veszem a lépcsőt,

A száraz hideg csípi a szemet,

Átfrissíti a légcsőt.

Kezem már a kertkapun,

Szemem az égen: filctoll-kék,

A szemközti háznál nyüzsgés:

Jönnek, vagy indulnak Flinstone-ék.

Valaha „szembe-kert” volt,

„Kővár”, gazdátlan telek,

Magam ácsolta szánkón siklottak

Itt el az utolsó gyerek-telek.

Mellette Ham-Hamék, Bettike,

Leveleiben megannyi próza,

Jobbra Macskási tesz-vesz,

Tán épp a lelkét porszívózza.

Kokóék szöknek ki éjfélkor focizni,

Vagy talán bringázni épp,

Vagy kutyákkal indulunk a vadonba?

Sok megfakult, régi kép.

Tovább lépek párat

Az ismert kátyúk között,

Mindenki „őshonos” itt,

Csak egyvalami költözött:

Utca végén kurta kocsma,

Gyerek voltam még, mikor

Összegyűlt itt a falu mocska,

– Néhánnyal apám a padlót felmosta –

S koccant a sok ultra Viola

Fényű különös fiola.

Balra a határ, Szlovákia,

Balázs a kötélen majdnem odaveszett,

Jobbra a „Fürdő”, már látszik a vár,

Lábunk vakon is odavezet.

A forrás, a „homokbánya”,

A faház, a „Dornyai”,

A „menedékház, s a vár

Ledöntött tornyai,

A félelmes Bányató, Boszorkány-kő,

„Halastó”, Medves,

Csíp még a hideg, de a

Szem nem attól nedves.

Ez együtt a nagybetűs SOMOS,

Burjánzón zöld, egyszerű, romos,

De végtelen szabadság,

Hűsvízű kút,

Vaksötétbe rejtő

Duner-alagút.

Buszmegálló. Vár az iskola, a Kodály,

A zengő-bongó, bűvös mese,

Várom hajnalban, hogy robog Salgóról

A Volán büntető-tizenegyese.

Minden kanyarból egy történet köszönt:

Falukút, Fogadó, Somosi iskola,

Tornatermében letépett palánk,

Nyúlfarknyi sport-episztola.

Alighogy elhagyjuk a Kakuk-palotát,

Csillan a Tó-strand tükre,

Megannyi vidám vásáron volt itt

Szükség a jelenlétünkre.

A beszterce lakótelep tornyai jönnek,

Mint számtalan lemondó

Beton-mementó,

Hunyorgón bámulták egykoron,

Első rövid gyermekkorom.

Innentől a moziig kocsmák,

De legalább két tucat,

Mint megunt gyűjteményből

Fennmaradt sok elnyűtt kacat.

A Tarján-vendéglő, ahol olcsó a semmi,

A Farkas-és-Szarvas-szobor,

Oda szoktunk találkozni menni.

Az SZTK, a kórház, ahol születtem,

És szemben doktor Mott,

Így vagy úgy, de mindannyian

Jártunk ott.

És jön a „Zöldház”, az

Idősek otthona,

Itt kell leszállnom,

Ha tovább mennék akárhova.

Jobbra a sétány a Kodály felé,

Vagy a Sportcentrumig,

Vagy balra Pistivel előbb játszani,

Később egy fél cent rumig.

Mennyit fociztunk fönt a salakon,

Vagy viccelődtünk egy kövér alakon,

Vagy sértődtem vérig, ha

Egyérintőztünk a téglafalakon.

És Pistiék háza. Egy menedékház.

Melyet az idő bár rendesen megtépáz,

De áll, mint határ két világ közt, egy kapu,

Amin ma is gyerekként lép be

A Pestről érkező apu.

A stécé, a körforgalom,

S abból a temető balra,

A patak, vize végre nem

Vörös vagy barna.

S a városközpont,  

Modern már negyven éve,

Pusztítva, elhagyva, újítva,

Tönkretéve.

Mégis fennkölten suttognak

Ma is hozzám

A házak a jól ismert

Utcák hosszán,

Hisz hallgatom Aranytól,

Józseftől, Madáchtól,

Hogy a letűnt korszellem,

Mi mindent tanácsol.

S ott a Bolyai, ahová sosem jártam,

Mégis ott törtem el a lábam,

S oda járt „mindenki más”

Mielőtt felnőttünk,

Mint egy szemvillanás.

A főtéren a kórusok és táncok,

Az első keserű Ballantine’s-ok,

Az Mszp székház, ahol hébe-hóba

Összejött egy-két tűrhető próba,

A meredeken ívelő Hunyadi körút,

Ahol megvívtam sok szerelmes háborút.

Utcák, sarkok, kocsmák és terek,

A Pécskő úti Szilveszterek,

Mindez ringat máig a karján,

S marad nekem örökre: Tarján.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük