Történelem óra

Unalom-cella zárja el testem,
Alig várom, hogy szabaduljak,
Hisz látom, hogy odakint fény-szemek várnak,
S örömöt markolnak szabad ujjak.

Nem szólok semmit, csendesen várok,
Ezek most már az utolsó percek,
Bár úgy haladnak, mint bús csata után
Lovára dőlve a megsebzett herceg.

Körbenézek, arcokat látok
Füzetbe nézni, mindenki fáradt.
Hogy zsibbadó lábam fájni ne kezdjen,
Előre dőlök és rúgok egy párat.

Nyomott homály trónol a termen,
Tapintani lehet máris a csendet.
S várom, hogy felráz a padból a hang,
Mely rémisztőn torz, de szünetre csenget.

Ülök, és lassan megőrjít már,
Hogy mohón elborít az unottság sátra,
S rettegek attól, hogy nem bírom tovább,
Bár szenvedésimből csak öt perc van hátra.

„Csak kitartás!” súgom magamnak
S nem jut el hozzám az elhangzó sznob tan.
S azt vettem észre, hogy egy papírgalacsint
A mögöttem ülő arcába dobtam.

Elég! Megoldás kell!
El is készül a gyógyító tervem:
Felpattanok s a kijárat felé
Végigszáguldok a haldokló termen.

De persze nem így lesz,
Mert magától ér véget az enyészet,
S mint mindig, most sem teszek semmit,
Csak kívülről nézem az egészet.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük