Ma úgy látszik, nem lehet verset írni.
Nem olyan a levegő.
Ma minden rím ócska, kacska, régi
Minden sor erőtlen, lebegő.

A költő is tollát az asztalra dobja
Arcát tenyerébe rejti el.
Míg a napfény szobáját újra beragyogja
Múzsáját az anyjába küldi el.

Ma muszáj lesz újra fellélegezni
Kinyitja hát a szürke ablakot.
Ma jól eső érzés lesz újra letegezni
A sugaranként őszülő napot.

Nem erőlködik, nincs benne kényszer
Megkavarja a kihűlő teát.
A WC-t is véletlenül húzta le kétszer
Lábujjhegyen jár, alszik a család.

Köpenyét távolról a fotelbe dobja
És meztelenül az ablakba áll.
A még forró bögrét két kezébe fogja
A filter még ázik, kering a kanál.

Alatta hangokba sűrűsödik a város
Lehunyja lassan fáradt szemeit.
Az ihlet szemhéjával éppen hogy határos,
S rávetíti e vers első sorait.