És a végén megint pukkant a pezsgő,
Egymáshoz koccantak a poharak újra,
Ismerős érzéseket csalt elő rezgő
Hangjaival egy hamiskás gitár húrja.

Az arcokon széles mosoly villant, még én,
Az ünnep örömétől elfogódottan,
A régi-új félelmemet a végén
Megint a pálinka tüzére dobtam.

És újra csak öröm, és újra csak vigasság,
Ami megszépíti egy kicsit a képet,
Hogy szépen lassan – szomorú igazság –
Közénk is egy kis távolság lépett.

A szemekben megmaradt a régi üzenet,
Csak beléjük látni lett mostanra nehéz,
S lelkemet, mint elhagyott üzemet,
A félelem rágja meg, kártékony penész.

A félelem, hogy megváltozik minden,
És kihuny majd lassan a lelkesedés,
Bár tudom jól, hogy abban kell hinnem,
Hogy a szándék nem, csak az idő lett kevés.

Tudom, hogy nem könnyű tartani a lángot,
Főleg ha egykor oly magasra ért,
Mikor az utcasarkon váltottunk világot,
Vagy ittunk egy értelmetlen vasárnapért.

Mikor a kollégiumban mindenki
Hónapokon át alkoholgőzben élt,
És a remeg másnapot sem bánta senki,
Ha a nagyteremben a Mraktöcs zenélt.

Nem bántuk, hogy alkoholtól pusztul agyunk,
Vagy remeg a kéz a reggelinél, és nem
Szégyelltük ősmagyarrá inni magunk
A káoszba fúlt csoda-szarvas- űzésen.

Alig ért véget, már újra is kezdtük,
És elkövettünk persze egynéhány hibát:
Le sem dobták, de mi felvettük a kesztyűt,
Vagy vétlenül hergeltünk egy karaoke-bárt.

Néhány rossz gondolat is eszünkbe ötlött:
Aludtunk lábtörlőn is, hogyha kellett;
A sikló csak akkor finom, ha döglött,
Elfért az összepisált ágynemű mellett.

Bárhol kialakulhatott spontán ünnep,
Egy cinkos mindig képviselte magát,
S bár a barátok mindig békésnek tűnnek,
Nagy-néha egy pofon is csattant, nahát.

Fejemben összeáll e rengeteg emlék,
Mint mosolygós iskoláscsoport egy fotón,
Ahogy azt pár éve még személyesen tették
Egy vidám csapat tagjai az EFOTT-on.

Az év most véget ér, a pezsgő elpukkan,
S azt remélem, nem tűnik el végképp,
A sok-sok érzés még majd újra felbukkan,
Mint kezemben néha az a régi fénykép.