Te

Április derekán, kíváncsi gyereklány,

A fény felé nyújtóztál,

Mint sűrűn nőtt réten, őszinte s vétlen,

Gyomok közt éledő, új fűszál.

Madárkák dúdoltak, virágok guggoltak

A tavaszban fénylő öles mezőn,

Örvénylő paripák patái karikát

Rajzoltak a fűbe ölelkezőn.

Barna bogárszemed fürkészte a szelet,

Figyelte a játékos vágtát,

Sörényük ecsetje vidáman fecsegve

Festette meg szíved vásznát.

Négykézláb s térden, kúszva réten

Kutattad a sűrű titkokat,

Mint pajkos kis sellő a víz alól sejlő

Ismeretlen ladikokat.

Kinyújtottad kezed, s csillogó szemed

Kigyújtott megannyi csillagfényt,

S mint napsugár hasadra, kacajod hasadva

Gurult a sziklákon dallamként.

Bőröd jutalma: mint kinn-hagyott alma,

A fényre azonnal aranyló

Köntösbe bújik, és szökellve múlik

Az idő, mint vágtató arab ló.

Felálltál immár, fű, kövek, hínár

Közt lépkedett hetykén a lábad.

Feszül és lazul az izom, ha vadul

Megindul a mén, mikor lázad.

Trappoló talpadra sárral feltapadva

Szerelmes levelek simultak,

Rajtuk az erezet kézen fog, s bevezet

Rejt-emlékeibe majd e múltnak.

És lassult a láb, de nem hagyott alább

Zabolátlan, dús hevületed,

S vágyaid adtak, mint lónak az abrak,

Újabb és újabb lendületet.

Boszorkányköpenyed, sok varázs-köteted

Elámulva nézik a muglik,

S felbolydul minden, hol szoknyád meglibben,

Mint csődör, ha vágtába ugrik.

Lesik kék tincseid: Jön-e már, nincs-e itt

A lány, aki mosollyal színez?

S mint lovashoz hajló andalúz díjló,

Bújsz oda mindenik szívhez.

Végül a nyugvó napnál egy kunyhó,

És mellette kanyargós ösvény,

Ismerős szerepben egy férfi ül Nyeregben,

Alatta csámpás öszvér.

Leszáll, beballag, fönt a sok csillag

Szemeiddel nézi együtt,

Mint vádlott bűnöst a szigorú-hűvös

Tekintetű tizenkét esküdt.

Bent egy széken leül és szépen

Írni kezd pergamenre,

A penna meg, mintha nem volna tinta,

Nem tudja, merre menne.

És Te már sejtesz, ez bizony vers lesz,

Durván faragott, sánta persze,

De a hűs haraszttal a rét marasztal,

Kivársz hát néhány percre.

Az első sorok – bár lassan csorog –

Úgy tűnik, Rólad szólnak,

Remegő kéz szorítja réz

Markolatát a tollnak.

Kislányként lát az első versláb,

S mint ködből áprilisi napok,

Tisztul ki a kép, s az is némiképp,

Hogy versíród ma én vagyok.

A sok sánta rím, mint szivárványt a szín,

Verset alkot és gúzsba

Köt szókat, zöngét, hangzókat,

És Te vagy ma hozzá a múzsa.

Szívemben főér, váramban főtér,

Veled-Tőled lüktet a világ,

Gerincben pillér, zsebemben fillér,

Borús szememben lámpavilág.

Zihálás sűrűje, ujjam gyűrűje,

Öregvő bőröm ráncolata,

Térdemen kézfej, ajkamon méztej,

Békés sóhajok láncolata.

Párnámon hajszál, torkomban hangszál,

Gyengülő fogamon zománc,

Bátor, ha félszegen, józan, ha részegen

Ragad magával a tánc.

Ha fázom, hát gúnya, szép, mert én csúnya,

Jó zsaru, ha én a rossz,

Felém, ha én háttal, seprű lapáttal,

Ha megenne már a kosz.

Étel a számban, horgony az árban,

Anya, ha épp “apa nem jó”,

És az is Te vagy, aki sokszor lehagy:

Mezőkön nyargaló pejló.

Tarján

Kilépek a teraszra: kies táj.

Kettesével veszem a lépcsőt,

A száraz hideg csípi a szemet,

Átfrissíti a légcsőt.

Kezem már a kertkapun,

Szemem az égen: filctoll-kék,

A szemközti háznál nyüzsgés:

Jönnek, vagy indulnak Flinstone-ék.

Valaha „szembe-kert” volt,

„Kővár”, gazdátlan telek,

Magam ácsolta szánkón siklottak

Itt el az utolsó gyerek-telek.

Mellette Ham-Hamék, Bettike,

Leveleiben megannyi próza,

Jobbra Macskási tesz-vesz,

Tán épp a lelkét porszívózza.

Kokóék szöknek ki éjfélkor focizni,

Vagy talán bringázni épp,

Vagy kutyákkal indulunk a vadonba?

Sok megfakult, régi kép.

Tovább lépek párat

Az ismert kátyúk között,

Mindenki „őshonos” itt,

Csak egyvalami költözött:

Utca végén kurta kocsma,

Gyerek voltam még, mikor

Összegyűlt itt a falu mocska,

– Néhánnyal apám a padlót felmosta –

S koccant a sok ultra Viola

Fényű különös fiola.

Balra a határ, Szlovákia,

Balázs a kötélen majdnem odaveszett,

Jobbra a „Fürdő”, már látszik a vár,

Lábunk vakon is odavezet.

A forrás, a „homokbánya”,

A faház, a „Dornyai”,

A „menedékház, s a vár

Ledöntött tornyai,

A félelmes Bányató, Boszorkány-kő,

„Halastó”, Medves,

Csíp még a hideg, de a

Szem nem attól nedves.

Ez együtt a nagybetűs SOMOS,

Burjánzón zöld, egyszerű, romos,

De végtelen szabadság,

Hűsvízű kút,

Vaksötétbe rejtő

Duner-alagút.

Buszmegálló. Vár az iskola, a Kodály,

A zengő-bongó, bűvös mese,

Várom hajnalban, hogy robog Salgóról

A Volán büntető-tizenegyese.

Minden kanyarból egy történet köszönt:

Falukút, Fogadó, Somosi iskola,

Tornatermében letépett palánk,

Nyúlfarknyi sport-episztola.

Alighogy elhagyjuk a Kakuk-palotát,

Csillan a Tó-strand tükre,

Megannyi vidám vásáron volt itt

Szükség a jelenlétünkre.

A beszterce lakótelep tornyai jönnek,

Mint számtalan lemondó

Beton-mementó,

Hunyorgón bámulták egykoron,

Első rövid gyermekkorom.

Innentől a moziig kocsmák,

De legalább két tucat,

Mint megunt gyűjteményből

Fennmaradt sok elnyűtt kacat.

A Tarján-vendéglő, ahol olcsó a semmi,

A Farkas-és-Szarvas-szobor,

Oda szoktunk találkozni menni.

Az SZTK, a kórház, ahol születtem,

És szemben doktor Mott,

Így vagy úgy, de mindannyian

Jártunk ott.

És jön a „Zöldház”, az

Idősek otthona,

Itt kell leszállnom,

Ha tovább mennék akárhova.

Jobbra a sétány a Kodály felé,

Vagy a Sportcentrumig,

Vagy balra Pistivel előbb játszani,

Később egy fél cent rumig.

Mennyit fociztunk fönt a salakon,

Vagy viccelődtünk egy kövér alakon,

Vagy sértődtem vérig, ha

Egyérintőztünk a téglafalakon.

És Pistiék háza. Egy menedékház.

Melyet az idő bár rendesen megtépáz,

De áll, mint határ két világ közt, egy kapu,

Amin ma is gyerekként lép be

A Pestről érkező apu.

A stécé, a körforgalom,

S abból a temető balra,

A patak, vize végre nem

Vörös vagy barna.

S a városközpont,  

Modern már negyven éve,

Pusztítva, elhagyva, újítva,

Tönkretéve.

Mégis fennkölten suttognak

Ma is hozzám

A házak a jól ismert

Utcák hosszán,

Hisz hallgatom Aranytól,

Józseftől, Madáchtól,

Hogy a letűnt korszellem,

Mi mindent tanácsol.

S ott a Bolyai, ahová sosem jártam,

Mégis ott törtem el a lábam,

S oda járt „mindenki más”

Mielőtt felnőttünk,

Mint egy szemvillanás.

A főtéren a kórusok és táncok,

Az első keserű Ballantine’s-ok,

Az Mszp székház, ahol hébe-hóba

Összejött egy-két tűrhető próba,

A meredeken ívelő Hunyadi körút,

Ahol megvívtam sok szerelmes háborút.

Utcák, sarkok, kocsmák és terek,

A Pécskő úti Szilveszterek,

Mindez ringat máig a karján,

S marad nekem örökre: Tarján.

Papa és Püpp

Az egyik kicsike, a másik nagy

A nagy a kicsinek mindent hagy.

A kicsi a nagyot megkavarja,

De valahogy a nagy is ezt akarja.

A kicsi diktál, parancsol,

Fröcsköl, szalad, gubancol.

A nagy, mintha csak ő volna gyesen,

Csupán asszisztál engedelmesen.

A kicsi éppen azóta baba,

Amióta a nagyobbik papa.

Így, bár nagyon nem úgy tűnnek,

Voltaképpen ők egyidősek.

Baba szalad a papához,

Papa meg sok-sok csudát hoz:

Játékok, finomság, sok-sok mese,

A baba mindennek szerelmese.

Az idő megáll, vagy éppen szalad,

Bosnyákoktól jön a sok jó falat.

Rohanvást telik a közös napló,

Minden lapra jut egy kis dupló.

Kacskaringós virágmintát

Rajzol, ha papa löki a hintát.

Fel-fel-borul a homokos vödör,

Papa azonnal, szótlanul söpör.

Játszótér, piac és talicska,

Végtelen hosszú ez a lista.

Játszóházak közt legjobb a Zsálya,

A Püpp ott napjait ellazsálja.

Sok-sok emberkét próbáló pálya,

Segít neki a nagy-papája.

Tipeg-topog egy talp a teraszon,

Körötte fut két fura kutya-fazon.

Kecsesen kacagva kövek közt kocog,

Halomba huppan a hófehér homok.

Libeg-lobog, lenget a lapát,

Pirulva puszilja Püpürc a Papát.

Csipp-csupp csodákról csacsognak,

Érdekes kicsiknek, nagyoknak.

Néha kócosak, foltosak itt-ott,

Megosztanak számtalan sok titkot.

Zongora zendül, lendül a póráz,

Tűzoltó pancsol, tömve a kórház.

Havat lapátol a két hős mohikán,

Dal futkorászik a kis harmonikán.

Megöleli a Püpp a nagyapját,

Így aranyozza be születésnapját!

Álom

Az ajtó előtt álltam,
Kilincs már a kézben.
Fél szemmel, csak ejtve,
Az órámra néztem.
Jól tudtam, már késő,
Nem siettet semmi,
Kilincs le, ajtó be,
Aztán már csak menni.
Megsimít a szőnyeg,
S a régi hajópadló
Felnyerít a súlyom alatt,
Mint betöretlen vadló.
Egy fésülködőasztal,
Jobbra, balra székek,
Egy földre ejtett gomb,
A falon két kép, szépek.
Egy bíbor kandalló
A falnál jobboldalon,
Az egész, mint egy rejtély,
Amit meg kell oldanom.
Egy kopottas kanapén
Ül két furcsa alak,
A komódon üvegedény,
Kékjében halak.
Az egyik férfi feláll
Egészen lassan,
Az arcát elfordítja,
Nehogy megláthassam.
Az ajtóhoz lépdel,
Megfogja a kilincset,
Az órájára pillant,
Elüti a kilencet.
Kilép és eltűnik,
Hallom a szőnyegen járni,
Leülök a helyére,
Ott fogom megvárni.
A másik most is ott ül,
Rám tekint és nevet,
Nyerges vagyok, mondja
Ki az ismerős nevet.
Valaki belép az ajtón,
Ismerős vonások,
Ő is én lenne tán?
Vagy mi vagyunk már mások?
Felállok mellőlem, 
Kimegyek az ajtón,
Órám egy pillanatra 
Szemem elé tartom.
Az iménti érkező 
Lassan beljebb battyog,
Leül mellém lassan, 
Tudom, hogy én vagyok.






 

Somos

Álmos sugarak intenek át
A kerti csap fölött,
A sövényre dől egy öreg ásó,
Már régen eltörött.
Kiégett fűből ágyelőt terít
A nyárvégi szél,
Kopott gumislag hever a kövön,
Mint tekergő visszér.
Jó ez a kép, vagy inkább emlék,
Csendes, nyugodt minden,
Gondolataimat nem szívesen
Vinném másfelé innen.
Nézem a kertkapuból, ahogy
Szürkül az utca lassan,
Szelíd kutya somfordál mellém,
Várja, hogy simogassam.
Körbenézek, s a hűvös fémhez 
Érintem homlokom,
Várom, hogy az első fények
Kigyúljanak a lámpaoszlopon.
Az erdő hangjait az esti szél
Buzgón körbehordja,
Apró szempár villan a fűben,
Indulhat a portya.
Megigéz a kelő hold,
Ezüstszínű úrnő,
Hátam mögött árnyékom,
Ma önmagán is túlnő.
Cinkosul a sötét mellé
Lopódzik a csend,
A föld az éggel összezár:
Túlvilági rend.

Tiszta színű köntösébe
Bújik most a földrész,
Ezer csillagszemén át
Most engem lát, ha fölnéz.

Födő versek

A szakfordító-tolmács képzés teret engedett a kreativitásnak. 
Födő kollégával közösen vetettünk papírra néhány költeményt 
párbeszédes formában, ezek olvashatók itt alább.
(Sárga színnel szedve láthatók a Födő úr által kreált 
sorok/versszakok):
I. Beállt az öt perc

Mire gondolsz, amikor a lány
a táblánál áll?
Halvány fény csap ki két szeméből, s szikrát
szórva a homályba száll.
Arcába nézek, s látni vélem önnön múltam félelmeit.
Neked is az jár az eszedben? Serdülőkor,
lázadás és korosztályod félelvei.
"Majd én aztán megmutatom,
Mindenkinél jobban tudom...!"
Elharapva a mondat végét, három ujjam
a számba dugom.
Hol vannak már a tüntetések, s a sok vérre szomjas
zendülés?
És a durca, gyomrozások, "nem iszom a kakaót!" Gitt-egylet,
meg havi aszfaltbetyár nagygyűlés?
De a lány áll rendületlen,
Mit sem sejtve, miről írok.
Összegyűrve körülvesznek
verspróbától piszkos papírok.
De nem csüggedek, lesz még harag,
S lelkesítő vezényszavak.
És elég lány, ki előad, untat minket,
s óra végén hazaszalad.
Sok felgyűrődött bokaszalag,
réten lepkék, vízben halak,
Napsugár a felhők felett, 
nyálas vers a komoly helyett.
Recsegés a meddő csendben,
sorban-állás szigor-rendben,
Fázós alakok egybekelve, 
Diktátorok megdőlt elve,
S talán még egy apró csoda, 
s a szerencse, hogy elérj oda (tán majd segít ebben Yoda).
Vagy ha ő sem, akkor Jehova, ki az égben ücsörészik
fittyet hányva művészekre.
Lába lóg a Földünk felé, s fel sem figyelve ezekre
Elhagyja lelke a testet, mit a napfény zöldre festett,
S lesz itt még egy kiskutya,
Na de arról prochaine fois,
Mert a tintából nem futja!
II. 

Vásárolni mikor mentem,
Elugrott egy macska menten
Utamból, és elfutott,
Pedig sokan álltak ott,
Ahol átvágni próbált
"Ez nem lesz jó rád"
Mondta a boltos később
Viszont mivel leárazás,
Nagy a tömeg, ruci nincs tőbb,
Hiába is kezdenéd már az anyázást,
szólt be nekem kioktatón az eladó.
Nem is próbáltam fel mást,
És lassacskán lankadó
Lelkesedésemmel útra keltem,
De gondolatban elfenekeltem
E gúnyos árust,
Aki szájrúzst
Kent szájára dögivel,
S zárás után blökivel
(a kutyája) kisétált a plázából.
Nem is értem igazából,
Mért nem mondtam meg neki,
Hogy majd mikor bele ki-
lóg testéből, és nincs remény,
Akkor legyen ily kemény,
S akkor legyen gúny a száján,
Illetve rúzs, és a máján 
Csúnya májfolt,
Mikor megvolt
Már az illemlecke,
S szava szárnyal, mint egy lepke,
Mely színes és kellemes,
S meleg, mint a húsleves.
De megváltozni nem fog ő.
Hisz rájöttem, nem is nő,
Hanem férfi,
Ezt ki érti?
És a szája rúzsosan,
Kiskutyája húsosan
Megtévesztő jelenés volt,
Ruháján szakadás, folt.
És látom már, hogy igénytelen,
Én fent leszek és te lenn
A téren sírogatsz, 
Amikor meglátod azt.

III.

Életünk delelője immár elmúlt,
Soha vissza üdeség nem jő.
Arcunkra időfa levele hull,
Szívverésünk száma nem nő,
Mindig lassul.
Eltemetve vidám hangunk sír,
Portakaró lepi fáradt testét.
S mellettünk robogó lelkek
Mondanak jó éjt,
Ahogy az örvénybe rántani akarnak.
Nincs az éjben hatalma a karnak,
A semmit markolják csak az ujjak,
S félelem kúszik hátunkon fel.
Szökik a vér láttukon el
Még ruganyos ereinkből.
Zúg az éji bogár, ütöm az ágyat,
Elkergetni vágyom a bágyadt vágyat,
De hányat?
Mit tehetnék, hogy elszabaduljon,
És a versírás kudarcba fúljon?
Talán épp azt, amit most tettem?
Ha így folytatod gyorsan tetem
Leszel, mert nem ellenkezhetsz velem,
Te esztelen. Fekete fellegek emelkednek,
Mert eleve lehetetlen ebben megrekedve
Gyermekeket nevelnem fejlettebbekre.
Ám á szárzátárs vásszávág,
Ás csák á-vál ázt á páámát.

IV.

Nézd, hogy csorog a nyála,
Kiéhezett, vagy idegbeteg?
Azoknak ráng az álla,
Ahogy nyáluk a szélben lebeg.

Nézd, milyen torz az arca,
Butának látszik, mint egy farönk,
Régóta dúl belső harca,
Előbb kacag, aztán dühöng.

Aztán megint csak nyerít,
Akár a mélabús paripa,
Akit leterít.
Orrán szemüveg, fülében karika.

Gőg-tekintete rám vetül,
És nem látok át a dühödt ködön,
Érzem, a levegő felhevül,
Rángani kezd szemöldököm.

Szívem csak kalapál,
Magamban visítok,
Amikor kiabál
S kezében egy sí tok.

Látom izzani szembogarát,
S izgatottan ágál, akár a srác,
Aki elvenni készül a boldog arát.
Majd elveszi, hiába pác

Az, amibe kerül, ezért a kín,
Ezért a hibbantság, rohamfolyam,
Arcára ezért ül szürke szín,
Mely, mint a hajnali köd, épp olyan.

És idegrángása elárulja,
Hogy hiába tetteti boldognak magát,
Szabadságot markolna minden ujja,
S helyette hitvesi pamlagát

Készíti számára a csalfa jövő,
Vagy csak a leendő hitves,
A borzasztó, számító számító nő.
Aki számon kéri, hogy kire vár, kit les,

S minden másban a körmére néz,
Az csak az isten, amiben ő hisz,
A teával így csordul keserű méz,
És ő lesz majd az, aki kivisz

Utolsó utadon a temetőbe,
Zokogva búcsúzik egyetlen urától,
Akit a jó zsíros földbe, egy tekenőbe
Tettek, megkímélve a forró urnától.

S ha meggyőzni nem is, tán letörni sikerül,
S elmegy a hölgy kedve az egésztől,
És a szitkokat hallva hirtelen kiterül,
S teljesen elzöldül a méreg-penésztől.

Karola

Elém ugrik egy régi emlék,
Egy kusza képsor a fejemből,
Mintha magam is benne lennék,
Valahol távol a jelentől:

Az óvodaudvaron szőke hajjal
Egy kislány kergetőzik, és én,
Kezemben valami törött gallyal,
Várom egy targonca ülésén.

Kacagva, fürgén mellém pattan,
Szavába vágni nem is merek,
Majd pár év múlva az iskola padban
Hirtelen újra ráismerek.

A kislány, akinek a haját húztam,
S megkergettem egy gumiabroncson,
Felvételit ír ünneplő blúzban,
S izgul, hogy semmit el ne rontson.

A prózamondón csúcsra tör, és
Közös élmény a gólyabál is,
Kirándulások, Balaton, hörgés,
Így lesz a kislányból Drabális.

Látom Őt a barátnőivel,
Összefonódik velük a sorsa,
Pályája mindig felfelé ível,
S az érettségit is simán letudja.

Az egyetemen is könnyedén túljut,
Semmi nincs, ami visszafogja,
És azt már mindannyian tudjuk,
Nevét a világ ismerni fogja.

Ilyen emlékek jutottak eszembe, 
Hisz meghódítod az egész világot,
Ezért ragadtam tollat a kezembe,
S ezért érdemled a sok virágot.

Így merengtem én a távoli múlton,
S egy érzés a jelenbe újra áthoz:
Örülünk, hogy Veled vagyunk az úton,
S gratulálunk a diplomádhoz.

Titi

Okos kutya fején a kezem,
Viharos szél kap kabátomba.
Szórtan, kapkodva emlékezem,
A test még friss, de a tudat tompa.

Arcok, ízek, színek és árnyak,
Elmémben vágatlan film pereg,
Együttérzőn szinkronizálnak,
Sápadt arcú, néma emberek.

Beszív, és lassan kifúj a tüdő,
Nézem a tolongó felhőket.
Sokadszor farag belőlünk az idő,
Szigorú vonású felnőttet.

A semmi leng most köröttem,
Borzongok, amint meglegyint,
Egy emlékdarab törötten
Egy másikat kerget el megint.

A minden egy percbe besűrül,
A végtelen világnak itt a széle,
Langyos, áttetsző eső ül
A szemek égszínkék íriszére.

A semmi láthatatlan ököl,
Az asztalon szétcsap hirtelen,
Az ember jobb híján hátrahőköl,
Lecsüng a kéz, megáll az értelem.

Mit is mondhatnék? Semmit sem.
Tolmács nélkül maradtak a szavak.
A bánatot hogyan enyhítsem?
A szemek egymást tükröző tavak.

Egybetorlódik szülő és gyermek,
A bánat persze csak megalkuvás,
Békésen alvó emlékké dermed
A felhalmozott hatalmas tudás.

Némán ülnek a legtöbben, és
Kölcsönös most a cserbenhagyás,
Láncban jajdul a megdöbbenés,
Határokon át sóhajt a gyász.

A széteső világ törmelékei
Egymásra nyitnak időt és teret,
És körülfognak tört emlékei,
Mint törékeny portrét a keret.

Zakót húzunk a hófehér ingre,
Rituálékba bújik a támasz,
A sötétnek feltett kérdéseinkre
Két rövid morze-jel a válasz.

Perc

Ragyogón ringó reggelen
Színektől szédül szemem,
Levéllengető lágy lombokon
Jövőt játszik a jelen.

Friss fény feszül a fákra,
Hegyhátra hág a hév,
Végbehajló vérszín vágyakat
Éget az égre az év.

Meg-megvillan még a meleg,
-Csalfa csillagú csősz-
Hűvös-heves hazug hölgyként
Ölelve őszül az Ősz.

Bűvös bájú bíbor berkeken
Sziszegve száguld a szél,
Hideg harmattal hintve a hajnalt,
Tétován támad a tél.

Sötét sávokat simít a sár, s
Fagyba forduló fáradt falak
Közt kibújik kába-köpenyéből
Az avarban alvó angyal-alak.

Most még mereng, meg-meginog,
Sűrű sómarta subája sáros,
Hamarosan három hónapra
Vacogó vászonba vonja a várost:

Jeges jövő jön-jár a járdán,
Téli tetőkre tekint a tornác,
A Domboldal dús-dagadó dunnája
Fagy-fehér fényű fodrokat formáz.

Ragyogón ringó reggelen
Kárpótlásul kapom e képet,
Széttört szívembe színeket szór
Az éjjelre ébredő élet.

Tizenéves

Ha tizenéves lennék megint a kerítésen ülve,
Piszkosan a sártól, s a naptól feketére sülve,
A szomszéd srácokat várnám, a bátyám épp most szólt be értük,
Hozzanak pumpát a labdához, ahogy megbeszéltük.
Felülnék a nyeregbe, és félkézzel fognám a kormányt,
Este vonalzóval méregetném a lábam közt az ormányt.
Fociznánk reggeltől estig, vízért mennénk a kútra,
Csámpás nyomokat taposnánk a stoplival az útra.
Passzolnék neked, te meg ballal kapura lőnél,
Lopott dinnyét ennénk a fűben a határátkelőnél.
Ha kiszöknénk éjjel, a bolt tetején lenne a találka,
S nézném, ahogy a busz lelassít, mert egy alma eltalálta.
Ügyetlenül akasztanám ki a hal szájából a horgot,
Letenném a jogsit, s aztán vezethetném a Fordot.
A kollégiumban titokban a lányoknál maradnék,
S félve kérdezném, az érettségiig hány napunk maradt még.
Nyaralni mennénk, s lenne egy olyan megszokott partunk,
Egy lepedőre írnánk fel mindent, amit fontosnak tartunk.
Ha tizenévesen a mostani magammal összefutnék,
Akkora lenne a különbség, hogy szóhoz se jutnék.
Ha tizenéves lennék megint, és láthatnám, aki voltam,
Azonnal megöregednék, és ott esnék össze holtan.