Pár óra még, S jő a reggel dobbanása. Aludni nem, ébren csak én, Rád gondolok, senki másra. Sötét és csend. Aludni látlak A hátadra dőlve, hisz úgy szereted; Bűbáj e kép, bár homályos még, S az ágy formázza a képkeretet. Ellustul most minden zörej, S képzeletem, hisz álma nincsen, Mintha nem tudná, hogy késő éj van, Útra kel, hogy megérintsen. Surranva jár, hozzád siet, S halkan, mintha lopakodnál, A hosszú úton végigsuhan, S feltűnik az ablakodnál. Bemászik, s az ágyhoz lépdel, - Szürkén szuszog a szunnyadó szoba - Leül melléd, megfogja kezed, Megtörtént hát ismét a csoda. Üzenne most, és föléd hajol. Látja arcod, elszáll gondja, S talán itt az ágyad mellett, - Hisz úgysem hallod – el is mondja. De nem szól, csak elindul. Láthatott, így boldog tehát. S már újra kint, még Rád tekint, Majd elhagyja a meleg szobát. Hazatér, most pihenhet már, El is alszik, amint lehet. Álmában is kezed fogja, S Rád gondol, mert nagyon szeret.
Az éj leple
Válasz