30

30 évesek lettünk,
Meglepetés e tettünk,
Nohát, nohát,
Egyre nő a létszám,
Kit érint ez az évszám:
Kerek, remek.

S bár testünk már nem kemény,
Mégis él a remény,
Dobog, lobog,
Hogy a szemek csillanása
Még villám tiszta mása:
Merő erő.

Arcunk szebb már nem lesz,
Így leszünk egy kedves
Öreg tömeg,
Amely elindul reggel
Egy járókerettel
Tenni-venni.

S csoszogva az úton,
Szatyorral a púpon
Billeg-ballag,
S pelenkában ülve
Készülék a fülbe’
Motyog, totyog.

S ha az a nap is felkel,
Mikor végleg el kell
Menni, semmi
Nem marad mögöttünk,
Csak, hol megdöglöttünk:
Kakás lakás.

Azért én nem félek,
Hosszú még az élet,
Hiszem. Hiszen
Mire majd a halál
Végül reánk talál,
Lemegy nem egy

Árhullám a Dunán,
Így aztán a dumám
Felesleges.
De engedd meg, hogy lassan
Ezt még elmondhassam!
Oké-zsoké?

Valamikor azt hittük, persze tévesen,
Hogy az idő minket nem ér majd utol.
Most itt vagyunk harminc egynéhány évesen,
Lábunknál már aprónép bandukol.

Néha még meglátjuk a régi tükörben
Az egykori buzgó kamasz-arcokat,
De már rosszallón nézzük a szemeknél körben
A fel-felsejlő apró ráncokat.

Az arcokon néha még mintha látnék
Valamit a régi csibészségből,
De lassul a láb és őszül a halánték,
Kávé gőzölög a reggeli csészékből.

Naphosszat az irodában ülünk és
A kilók már könnyebben felszaladnak,
S egy ficamhoz elég egy kisebb lökés
A fájón vénülő bokaszalagnak.

A vérnyomás lassan felfelé kúszik
S a szívverésünk egyre hevesebb,
A nadrág a derékról szépen lecsúszik
S a méltóságunk így egyre kevesebb.

De ne vegyük ezt azért olyan komolyan,
Most még itt vagyunk együtt szépen,
S lesz még azért jó párszor olyan,
Hogy barátok ülnek körben sok széken.

Szilveszter 3.0

És a végén megint pukkant a pezsgő,
Egymáshoz koccantak a poharak újra,
Ismerős érzéseket csalt elő rezgő
Hangjaival egy hamiskás gitár húrja.

Az arcokon széles mosoly villant, még én,
Az ünnep örömétől elfogódottan,
A régi-új félelmemet a végén
Megint a pálinka tüzére dobtam.

És újra csak öröm, és újra csak vigasság,
Ami megszépíti egy kicsit a képet,
Hogy szépen lassan – szomorú igazság –
Közénk is egy kis távolság lépett.

A szemekben megmaradt a régi üzenet,
Csak beléjük látni lett mostanra nehéz,
S lelkemet, mint elhagyott üzemet,
A félelem rágja meg, kártékony penész.

A félelem, hogy megváltozik minden,
És kihuny majd lassan a lelkesedés,
Bár tudom jól, hogy abban kell hinnem,
Hogy a szándék nem, csak az idő lett kevés.

Tudom, hogy nem könnyű tartani a lángot,
Főleg ha egykor oly magasra ért,
Mikor az utcasarkon váltottunk világot,
Vagy ittunk egy értelmetlen vasárnapért.

Mikor a kollégiumban mindenki
Hónapokon át alkoholgőzben élt,
És a remeg másnapot sem bánta senki,
Ha a nagyteremben a Mraktöcs zenélt.

Nem bántuk, hogy alkoholtól pusztul agyunk,
Vagy remeg a kéz a reggelinél, és nem
Szégyelltük ősmagyarrá inni magunk
A káoszba fúlt csoda-szarvas- űzésen.

Alig ért véget, már újra is kezdtük,
És elkövettünk persze egynéhány hibát:
Le sem dobták, de mi felvettük a kesztyűt,
Vagy vétlenül hergeltünk egy karaoke-bárt.

Néhány rossz gondolat is eszünkbe ötlött:
Aludtunk lábtörlőn is, hogyha kellett;
A sikló csak akkor finom, ha döglött,
Elfért az összepisált ágynemű mellett.

Bárhol kialakulhatott spontán ünnep,
Egy cinkos mindig képviselte magát,
S bár a barátok mindig békésnek tűnnek,
Nagy-néha egy pofon is csattant, nahát.

Fejemben összeáll e rengeteg emlék,
Mint mosolygós iskoláscsoport egy fotón,
Ahogy azt pár éve még személyesen tették
Egy vidám csapat tagjai az EFOTT-on.

Az év most véget ér, a pezsgő elpukkan,
S azt remélem, nem tűnik el végképp,
A sok-sok érzés még majd újra felbukkan,
Mint kezemben néha az a régi fénykép.

December 31.

Újra egy sokszínű év ért véget,
S alkoholos szemmel nézek ma rátok.
Mint annyiszor már, most is sok széket
Foglalnak el a régi barátok.

A december újra belénk karolt,
Mindenki szép ruhába öltözött,
S elcsípek néhány cinkos mosolyt
Az egymásnak lökődő poharak között.

A sör is fehér, habos ruhát húzott,
És szürke csuhában jött el a bor,
S a pálinka, az oly sokszor nyúzott
Ágyas is újra a fülembe dorombol.

Eljött hát újra az utolsó nap,
S mi szoknyát vettünk és hófehér inget,
Hogy e ház, mint egy bűvös csónak
Újévi kikötő felé vigyen minket.

Kell ez a csónak, és kell benne ülni,
Ha háborog is olykor a tenger,
Mert ilyenkor nem fog oly fájónak tűnni,
Hogy a sok kis helyen már kevés a jó ember.

Pisti-Kriszti

Az első randi már régen volt,
Egy öreg Varjú emlékszik talán,
Kesztyű a kézen, az égen hold,
Vacsorázott a fiú, s a lány.
A szemekbe gyorsan szerelem szökött
Egy félig emésztett kandisznó fölött.

Örömmel csivitelt minden madár,
Pletykálva susogott az útszéli bozót,
S attól volt hangos a széles határ,
Hogy két magányos szív találkozott.
Csókot remélt a fiú a lánytól,
Színes lett az ég a szivárványtól.

Elmélázott a jóképű legény,
Hogy kéne csapni tovább a szelet?
S íródott tovább a romantikus regény:
Maguk mögött hagyták az első telet.
A gondolatokat követték a tettek,
Szépen lassan egy párrá lettek.

Összemelegedett hát a két szív,
Érezték, lelkük így kevésbé fázik,
S hogy nagyobb legyen a romantikus ív,
Meg sem álltak egy családi házig.
Még be sem csukták a kaput maguk után,
Én máris a nyakukba varrtam a kutyám.

Az élet hát így haladt szépen előre,
Közös lett az út és közösek a dolgok,
Maguk sem tudták még, mi lesz belőle,
Csak remélték, életük így lesz boldog.
Amikor együtt voltak, mindig örült a búrám,
Még ha magamra is hagytak egy szegedi túrán.

Aztán jöttek szép napok és sajnos rosszak,
Nem mindig volt meg a közös nevező,
Végül aztán szét is bútoroztak,
Elveszni látszott az evező.
Tudták, hogy egyedül sem lesz ez könnyebb,
Fájt is a szív és folytak a könnyek.

Mégsem szakadt el ekkor a fonál,
Csak megfeszült egészen pattanásig,
Néha az egyik még telefonál,
Vagy egy buszmegállóban látja a másik.
Így futott a történet két külön szálon,
Hogy ki-ki magára, majd újra a másikra találjon.

Néhány hónap eltelt egymás nélkül,
Mindkét fél lassan lőállást bontott,
A szív aztán óvatosan újra békül.
És közelednek az álláspontok.
És itt vagyunk újra a metsző télben,
Fej dől a vállra, és kéz nyugszik a térden.

Azóta ez lett a gnómok háza,
Kígyók, pókok, kutyák és macska,
Némelyiket néha az áram rázza,
Összegyűlt a világ összes mocska.
Így aztán igazán vicces család lettek,
Valljátok be, Bözsi nagyon hiányzott nektek.

A jövőben az a szép, hogy nem ismerjük,
Csak tervezni lehet, és remélni persze,
Hogy ha lelkünket kinyitni mi nem is merjük,
A másiknak talán lesz hozzá mersze.
Azt kívánom, legyetek egymásnak ez a másik,
És fogjon immár tüzet, ami régen parázslik.

RC kafé

A bulinak vége, elkövetve már minden marhaság,
Elnyűtt testem ólomnehéz, alaktalan fahasáb.
Az őszi éjszaka az aszfaltra hatalmas tócsákat zokog,
A nedves járdán bizonytalan léptekkel csoszogok.
Mint omladozó, ócska ház egy elhagyatott, régi telken,
Az elpazarolt éjszaka súlyát már alig bírja lelkem.
Émelygő gyomrom már jelzi, hogy holnap nem lesz ebéd,
Letenném már lassan a fejem, de az otthon messze még.
Végül aztán befordulok egy ismerősnek tűnő sarkon,
Aprópénz közt kotorászik pecséttől meglilult markom.
Alig talál zárra a kulcs, reszket a lábam a küszöbön,
Túlélek egy újabb lépést, nem érdemlem, csak köszönöm.
Ruhában, mosatlan foggal, vetetlen ágyamra omlok,
Lüktet a lassan márvány-fehérré szédülő homlok.
Hajnalodik, az alkohol keserű mosoly a számon,
Gyűlölöm magam, ki is törlöm a telefonszámom.
Már meg sem lepődöm, hogy nem maradt semmi pénzem,
Csak ne kéne a tükörben fakón sorvadó arcomra néznem.
Két rokonszenves hányás után visszahullok az ágyra,
Mint megriasztott keselyűk a dög fölé nyúló ágra.
A szemeimet még néhány órán át csukva tartom,
Megvárom, amíg újra hallok, és nem zsibbad már a tarkóm.
Irataim elvesztek és energiám sincs már a hétre,
De ahogy lassan múlik a szédülés, úgy érzem, mégis megérte.

Ádám 30

Ádám bátyám száját tátván 30 táján a-pává vált,
S szélsebesen kétszeresen szülő lett az öreg barát.
A régi komát, s öreg korát ünnepli e küldöttség,
A 30 évben közte s köztem mázsás lett a különbség.
Térde vacak, sűrű pocak, haja viszont alig.
Ha felhívom egy bájcsevejre, biztos éppen szarik.
Mint régi cimbi, belefingik bármikor a dumámba,
Elég büdös, és ha dühös a szinti megy a Dunába.
Pálinka még csúszik bőven, s literszám a nagyfröccs,
S néha még az etil-gőzből kibújik a Mraktöcs.
Az elmúlt sok év együtt pergett, s emelem a kalapom:
Skorpió, zene, páre-pörgés, szilveszterek, Balaton.
Pár éve már megyehatár sem választ el minket,
Jóidőben 10 percenként átizzad egy inget.
Világ-váltás, sírva-hányás, közössé vált dalok:
Bizonyság, hogy egyszer együtt voltunk fiatalok.
Sok-sok élmény, számos emlék, szép színes a palett’
A gonosz vezetőmanóból mára 30-as apa lett.
Csúszdák szörnye, főiskolás, kézilabda-kapus,
Ma a Májkroszoftnál húzóember, otthon meg csak ”apus”.
Klicskóék még sügérek, a szamuráj meg orosz,
A Fiesta egy örök titok, a vicces fickó gonosz.
Cinkulások, közszemérem, fellépések, szégyen,
Vőfély, lagzi, momentumok, 1 vagyunk mi négyen.
Kíváncsian várjuk, hogy a jövő mit tartogat,
Kívánunk még egy-két élményt, lehetőleg sokat.
Reméljük, a mai napon Nálad boldogabb nincs,
És nem viselt meg annyira velünk ez a HARMINC.
Ünnepeljünk máma úgy, hogy a vakok is meglássák,
Hogy mit jelent egy évtizedes, igazi barátság.