Lány:

Vers

Szeretlek Téged, de mire megyek véle?
Hamarosan itt van már március vége.
Elköltözöm töled, már nem ejtünk könnyet,
Szerinted az élet ettöl lesz majd könnyed.

Közös utunknak vége, ennyi volt a léte.
Elbúcsúzunk egymástól most már mindörökre.
Nem kellek eléggé, hogy engem párnak válassz,
Más lesz majd az utad, szerelem és támasz.

Légy boldog mással, találd meg a párod, 
Ehhez sok boldogságot s gyermeket kívánok! 

Fiú:

Re: Vers

Én is szeretlek! Talán nem eléggé, 
Talán jobban kéne, talán kevésbé,
Talán máshogy, talán csak úgy…

Nem hiszem hogy azzal könnyebb
Ha csak titokban ejthetünk könnyet.
Szívesen hullatnám könnyeim Veled.

Búcsúzzunk el egymástól szépen,
Ne haraggal és ne csak úgy éppen.
Búcsúzzunk versel, csókkal, öleléssel.

Tudom nagyon nehéz, amit kérek,
De talán könnyebben szabadul a lélek,
Ha harag helyett összeölelkezünk.

Tudom nagyon fáj, én is érzem,
Égünk belül és párás a négy szem.
És e pára csak táplálja lelkünk tüzét.

Ha tudok segítek, ha tudsz segíts,
Enyhítem-enyhíts, megértem-megérts.
És csak akkor bánts, ha Neked úgy könnyebb.

Egyszer azt írtam: „gyémánttömbbé”
És ez a tömb nem változik bennem többé,
Lelkem egy darabja távozik Veled.

Ki tudja mikor dönt jól az ember
De sokkal tovább fáj, ha dönteni nem mer.
Szeretlek, s most nincs ennél nehezebb.

Lány:

Szereted. Szeret. Vagy nem szeret?
Elköteleződnöd így sem-úgy sem lehet.
Nem vagy tökéletes, ez igaz.
Sem ő, se más. De ez nem vigasz.
Magába nézni kevés ember szeret.
Egyszerűbb a magány, a gúny, a gyűlölet.

A távolság nő, telik az idő.
Az érzések változnak, már nem felemelő.
Hervad a virág, vele a szerelem,
Helyette sivárság, s kő ül a szíveken.

Búcsúzni csendben? Nincs hozzá merszem,
Hisz valaha régen csak őt szerettem.
De könnyű a helyzet, mert mára rájöttem,
Álom volt csupán mit én elképzeltem,
Tévedtem, s az egész ott van már mögöttem.

Fiú:

Milyen?

Keserű vagyok, mint az epém,
és édes, mint a térdkalácsom.
Krémes vagyok, mint az agyvelőm
és kemény, mint a fogzománcom.
Száraz vagyok, mint a tenyerem,
és nedves, mint az orrom, ha hideg.
Egyszerű vagyok, mint egy tüsszentés,
és bonyolult vagyok, mint az ideg.
Tiszta vagyok, mint a szemgolyóm,
és  mocskos, mint a talpam nyáron.
Kettő vagyok, mint a kezeim,
és vagyok, mint a kívánságom három.
Gonosz vagyok, mint a tekintetem,
és kedves, mint mosoly a szám szegletében.
Szelíd vagyok, mint a fülcimpáim,
és félelmetes, mint csomó a herémben.
Illatos vagyok, mint lefekvés előtt,
és orrfacsaró egy munkás nap végén.
Szomorú vagyok, ha egyedül ébredek,
és boldog, ha csók olvad szét ajkaim szélén.
Kevés vagyok, mikor többnek kéne lennem,
és sok, mikor a kevés is elég.
Egész vagyok, ha kiegészítesz,
s csak rész vagyok, ha elveszed lelked felét.
Szép vagyok mindig, ha anyám szemével,
és rútul bámul vissza a torz tükör.
Tökéletlen vagyok, ha túl sokat vársz el,
de néha tökéletes, mint a kör.
Zsivány vagyok, ha engedi a játék,
és komoly vagyok, mikor nincs kegyelem.
Pontos vagyok, ha nem látom az órát,
de kések, ha a mutatót figyelem.
Durva vagyok, mint sokszor, ha részegen
gyöngéd vagyok, mint mikor csak ketten.
Vidáman nézek a visszfényre a tóban,
és néha verset írok csüggedten.

Időtlen időkig sorolhatnám,
végül te döntesz melyik vagyok.
Döntésedhez, ha akarod
egy életnyi időt hagyok.