Ars poetica

Nem megy, akárhogy erőlködöm.
Mint gyenge fénynyaláb a terjedő ködön,
Úgy próbál átjutni akaratom az akadályon,
Mit bűverő képez.
Olyan szép ez.
Szép e küzdelem maga, mit több éve vívok,
Bár kis csatáit elvesztem sorra,
S már azon tűnődöm, segítőt hívok.
De nem teszem, mert késve jő,
S túl leszek ezen akkorra.
Ülve reszketek, és saját erőm ráz,
S néha, ha hagyom, átfut az agyon egy kétség:
Vajon bírja-e e terhet a belső váz,
Mely húsomat tartja?
Vagy megszakad a kínba, és saját kardja
- Melynek markolatját elmém fogja – 
Zúzza szét, s lesz az őrület örök foglya?
Erőlködök, nyomok, de nem jön.
Igen, egy budin ülök.
De ez nem szokványos WC, régi csésze!
Ez olyan hely, ahol lényem,
Mint a csikorgó rímek bölcsésze,
Kínlódva ül,
És szar verseket ád ki magából,
De szomorú, mert most még ez sem sikerül.
Írni akartam, azt hittem, megy majd,
S művem menti meg elmém értelmes részét.
De csak ülök itt csüggedőn, üresen,
Nyomom súlyommal ezt a hálátlan csészét,
És reszkető önmagam árnyékát lesem.