Álmos sugarak intenek át
A kerti csap fölött,
A sövényre dől egy öreg ásó,
Már régen eltörött.
Kiégett fűből ágyelőt terít
A nyárvégi szél,
Kopott gumislag hever a kövön,
Mint tekergő visszér.
Jó ez a kép, vagy inkább emlék,
Csendes, nyugodt minden,
Gondolataimat nem szívesen
Vinném másfelé innen.
Nézem a kertkapuból, ahogy
Szürkül az utca lassan,
Szelíd kutya somfordál mellém,
Várja, hogy simogassam.
Körbenézek, s a hűvös fémhez 
Érintem homlokom,
Várom, hogy az első fények
Kigyúljanak a lámpaoszlopon.
Az erdő hangjait az esti szél
Buzgón körbehordja,
Apró szempár villan a fűben,
Indulhat a portya.
Megigéz a kelő hold,
Ezüstszínű úrnő,
Hátam mögött árnyékom,
Ma önmagán is túlnő.
Cinkosul a sötét mellé
Lopódzik a csend,
A föld az éggel összezár:
Túlvilági rend.

Tiszta színű köntösébe
Bújik most a földrész,
Ezer csillagszemén át
Most engem lát, ha fölnéz.