Ülök a földön, a falon egy óra,
Ütemes ritmusa rázza a szobát.
Gyakran felnézek a két mutatóra,
S tudva, hogy nem jön, várom a csodát.

A sötétbe nézve vakon, eszembe jut,
Hogy mit árt a rajtam rég ülő átok,
Mi lesz, ha életem filmje lefut,
És nem tetszik majd, amit benne látok.

Oly sok mindent csinálnék vissza,
Hisz fontos perceket vesztettem el.
A mardosó kétség a véremet issza,
S nyugalmat ígérő vesztet emel.

Sok semmivé foszlott örök kapcsolat,
Sok meg nem tartott igaz ígéret,
Én sem vagyok csak egy gyenge másolat, 
Látom, ahogy az élet semmivé lett.

S az idő nem vár, nincs könyörület,
Lázadni ellene lassan nem is mersz.
De eredménye furcsán gyönyörű lett:
Egyedül vagy, s magadra sem ismersz.