Te

Április derekán, kíváncsi gyereklány,

A fény felé nyújtóztál,

Mint sűrűn nőtt réten, őszinte s vétlen,

Gyomok közt éledő, új fűszál.

Madárkák dúdoltak, virágok guggoltak

A tavaszban fénylő öles mezőn,

Örvénylő paripák patái karikát

Rajzoltak a fűbe ölelkezőn.

Barna bogárszemed fürkészte a szelet,

Figyelte a játékos vágtát,

Sörényük ecsetje vidáman fecsegve

Festette meg szíved vásznát.

Négykézláb s térden, kúszva réten

Kutattad a sűrű titkokat,

Mint pajkos kis sellő a víz alól sejlő

Ismeretlen ladikokat.

Kinyújtottad kezed, s csillogó szemed

Kigyújtott megannyi csillagfényt,

S mint napsugár hasadra, kacajod hasadva

Gurult a sziklákon dallamként.

Bőröd jutalma: mint kinn-hagyott alma,

A fényre azonnal aranyló

Köntösbe bújik, és szökellve múlik

Az idő, mint vágtató arab ló.

Felálltál immár, fű, kövek, hínár

Közt lépkedett hetykén a lábad.

Feszül és lazul az izom, ha vadul

Megindul a mén, mikor lázad.

Trappoló talpadra sárral feltapadva

Szerelmes levelek simultak,

Rajtuk az erezet kézen fog, s bevezet

Rejt-emlékeibe majd e múltnak.

És lassult a láb, de nem hagyott alább

Zabolátlan, dús hevületed,

S vágyaid adtak, mint lónak az abrak,

Újabb és újabb lendületet.

Boszorkányköpenyed, sok varázs-köteted

Elámulva nézik a muglik,

S felbolydul minden, hol szoknyád meglibben,

Mint csődör, ha vágtába ugrik.

Lesik kék tincseid: Jön-e már, nincs-e itt

A lány, aki mosollyal színez?

S mint lovashoz hajló andalúz díjló,

Bújsz oda mindenik szívhez.

Végül a nyugvó napnál egy kunyhó,

És mellette kanyargós ösvény,

Ismerős szerepben egy férfi ül Nyeregben,

Alatta csámpás öszvér.

Leszáll, beballag, fönt a sok csillag

Szemeiddel nézi együtt,

Mint vádlott bűnöst a szigorú-hűvös

Tekintetű tizenkét esküdt.

Bent egy széken leül és szépen

Írni kezd pergamenre,

A penna meg, mintha nem volna tinta,

Nem tudja, merre menne.

És Te már sejtesz, ez bizony vers lesz,

Durván faragott, sánta persze,

De a hűs haraszttal a rét marasztal,

Kivársz hát néhány percre.

Az első sorok – bár lassan csorog –

Úgy tűnik, Rólad szólnak,

Remegő kéz szorítja réz

Markolatát a tollnak.

Kislányként lát az első versláb,

S mint ködből áprilisi napok,

Tisztul ki a kép, s az is némiképp,

Hogy versíród ma én vagyok.

A sok sánta rím, mint szivárványt a szín,

Verset alkot és gúzsba

Köt szókat, zöngét, hangzókat,

És Te vagy ma hozzá a múzsa.

Szívemben főér, váramban főtér,

Veled-Tőled lüktet a világ,

Gerincben pillér, zsebemben fillér,

Borús szememben lámpavilág.

Zihálás sűrűje, ujjam gyűrűje,

Öregvő bőröm ráncolata,

Térdemen kézfej, ajkamon méztej,

Békés sóhajok láncolata.

Párnámon hajszál, torkomban hangszál,

Gyengülő fogamon zománc,

Bátor, ha félszegen, józan, ha részegen

Ragad magával a tánc.

Ha fázom, hát gúnya, szép, mert én csúnya,

Jó zsaru, ha én a rossz,

Felém, ha én háttal, seprű lapáttal,

Ha megenne már a kosz.

Étel a számban, horgony az árban,

Anya, ha épp “apa nem jó”,

És az is Te vagy, aki sokszor lehagy:

Mezőkön nyargaló pejló.

Tarján

Kilépek a teraszra: kies táj.

Kettesével veszem a lépcsőt,

A száraz hideg csípi a szemet,

Átfrissíti a légcsőt.

Kezem már a kertkapun,

Szemem az égen: filctoll-kék,

A szemközti háznál nyüzsgés:

Jönnek, vagy indulnak Flinstone-ék.

Valaha „szembe-kert” volt,

„Kővár”, gazdátlan telek,

Magam ácsolta szánkón siklottak

Itt el az utolsó gyerek-telek.

Mellette Ham-Hamék, Bettike,

Leveleiben megannyi próza,

Jobbra Macskási tesz-vesz,

Tán épp a lelkét porszívózza.

Kokóék szöknek ki éjfélkor focizni,

Vagy talán bringázni épp,

Vagy kutyákkal indulunk a vadonba?

Sok megfakult, régi kép.

Tovább lépek párat

Az ismert kátyúk között,

Mindenki „őshonos” itt,

Csak egyvalami költözött:

Utca végén kurta kocsma,

Gyerek voltam még, mikor

Összegyűlt itt a falu mocska,

– Néhánnyal apám a padlót felmosta –

S koccant a sok ultra Viola

Fényű különös fiola.

Balra a határ, Szlovákia,

Balázs a kötélen majdnem odaveszett,

Jobbra a „Fürdő”, már látszik a vár,

Lábunk vakon is odavezet.

A forrás, a „homokbánya”,

A faház, a „Dornyai”,

A „menedékház, s a vár

Ledöntött tornyai,

A félelmes Bányató, Boszorkány-kő,

„Halastó”, Medves,

Csíp még a hideg, de a

Szem nem attól nedves.

Ez együtt a nagybetűs SOMOS,

Burjánzón zöld, egyszerű, romos,

De végtelen szabadság,

Hűsvízű kút,

Vaksötétbe rejtő

Duner-alagút.

Buszmegálló. Vár az iskola, a Kodály,

A zengő-bongó, bűvös mese,

Várom hajnalban, hogy robog Salgóról

A Volán büntető-tizenegyese.

Minden kanyarból egy történet köszönt:

Falukút, Fogadó, Somosi iskola,

Tornatermében letépett palánk,

Nyúlfarknyi sport-episztola.

Alighogy elhagyjuk a Kakuk-palotát,

Csillan a Tó-strand tükre,

Megannyi vidám vásáron volt itt

Szükség a jelenlétünkre.

A beszterce lakótelep tornyai jönnek,

Mint számtalan lemondó

Beton-mementó,

Hunyorgón bámulták egykoron,

Első rövid gyermekkorom.

Innentől a moziig kocsmák,

De legalább két tucat,

Mint megunt gyűjteményből

Fennmaradt sok elnyűtt kacat.

A Tarján-vendéglő, ahol olcsó a semmi,

A Farkas-és-Szarvas-szobor,

Oda szoktunk találkozni menni.

Az SZTK, a kórház, ahol születtem,

És szemben doktor Mott,

Így vagy úgy, de mindannyian

Jártunk ott.

És jön a „Zöldház”, az

Idősek otthona,

Itt kell leszállnom,

Ha tovább mennék akárhova.

Jobbra a sétány a Kodály felé,

Vagy a Sportcentrumig,

Vagy balra Pistivel előbb játszani,

Később egy fél cent rumig.

Mennyit fociztunk fönt a salakon,

Vagy viccelődtünk egy kövér alakon,

Vagy sértődtem vérig, ha

Egyérintőztünk a téglafalakon.

És Pistiék háza. Egy menedékház.

Melyet az idő bár rendesen megtépáz,

De áll, mint határ két világ közt, egy kapu,

Amin ma is gyerekként lép be

A Pestről érkező apu.

A stécé, a körforgalom,

S abból a temető balra,

A patak, vize végre nem

Vörös vagy barna.

S a városközpont,  

Modern már negyven éve,

Pusztítva, elhagyva, újítva,

Tönkretéve.

Mégis fennkölten suttognak

Ma is hozzám

A házak a jól ismert

Utcák hosszán,

Hisz hallgatom Aranytól,

Józseftől, Madáchtól,

Hogy a letűnt korszellem,

Mi mindent tanácsol.

S ott a Bolyai, ahová sosem jártam,

Mégis ott törtem el a lábam,

S oda járt „mindenki más”

Mielőtt felnőttünk,

Mint egy szemvillanás.

A főtéren a kórusok és táncok,

Az első keserű Ballantine’s-ok,

Az Mszp székház, ahol hébe-hóba

Összejött egy-két tűrhető próba,

A meredeken ívelő Hunyadi körút,

Ahol megvívtam sok szerelmes háborút.

Utcák, sarkok, kocsmák és terek,

A Pécskő úti Szilveszterek,

Mindez ringat máig a karján,

S marad nekem örökre: Tarján.

Papa és Püpp

Az egyik kicsike, a másik nagy

A nagy a kicsinek mindent hagy.

A kicsi a nagyot megkavarja,

De valahogy a nagy is ezt akarja.

A kicsi diktál, parancsol,

Fröcsköl, szalad, gubancol.

A nagy, mintha csak ő volna gyesen,

Csupán asszisztál engedelmesen.

A kicsi éppen azóta baba,

Amióta a nagyobbik papa.

Így, bár nagyon nem úgy tűnnek,

Voltaképpen ők egyidősek.

Baba szalad a papához,

Papa meg sok-sok csudát hoz:

Játékok, finomság, sok-sok mese,

A baba mindennek szerelmese.

Az idő megáll, vagy éppen szalad,

Bosnyákoktól jön a sok jó falat.

Rohanvást telik a közös napló,

Minden lapra jut egy kis dupló.

Kacskaringós virágmintát

Rajzol, ha papa löki a hintát.

Fel-fel-borul a homokos vödör,

Papa azonnal, szótlanul söpör.

Játszótér, piac és talicska,

Végtelen hosszú ez a lista.

Játszóházak közt legjobb a Zsálya,

A Püpp ott napjait ellazsálja.

Sok-sok emberkét próbáló pálya,

Segít neki a nagy-papája.

Tipeg-topog egy talp a teraszon,

Körötte fut két fura kutya-fazon.

Kecsesen kacagva kövek közt kocog,

Halomba huppan a hófehér homok.

Libeg-lobog, lenget a lapát,

Pirulva puszilja Püpürc a Papát.

Csipp-csupp csodákról csacsognak,

Érdekes kicsiknek, nagyoknak.

Néha kócosak, foltosak itt-ott,

Megosztanak számtalan sok titkot.

Zongora zendül, lendül a póráz,

Tűzoltó pancsol, tömve a kórház.

Havat lapátol a két hős mohikán,

Dal futkorászik a kis harmonikán.

Megöleli a Püpp a nagyapját,

Így aranyozza be születésnapját!

Infierno – A Horror Cirkusz

Már a Horror Cirkusz jegypénztárában tett első látogatásomkor felütötte bennem fejét a gyanú, hogy nem bújkál-e valami, még a show tematikájánál is félelmetesebb a háttérben (”danger is lurking”). Valamiért attól féltem, hogy a pofás külső egy csalódást takar. Mintha a moziban Arnold Schwarzenegger helyett  meglepetésre Carl Weathers mormolná az egysorosokat. Vagy ha egy cicomált renault helyett az utolsó pillanatban csupán egy dacia gördülne ki a szalonból. Esetleg nutella helyett kakaós víz kerülne a palacsintába…

Nem tudnám megfogalmazni pontosan, mi indíthatta el ezt a balsejtelmet bennem, hiszen a külcsínyre éppenséggel semmi panasz nem lehetett : 2 hatalmas sötétfekete sátortorony és rémisztő plakátokkal befedett kamionok sorakoztak a téren. Az, hogy a jegypénztárban minden információs anyag elfogyott a második napon, nem tántorított el, hiszen az interneté a jövő, gondoltam, tán csak találok némi multimédiát a világhálón a rejtélyes produkcióról. Első keresési eredményem azonban egy 50%-os kedvezményre jogosító kupon volt. Ezt egyrészt azonnal megvettem jól, másrészt tovább erősítette félelmeimet.

Korán érkeztünk, úgyhogy ettünk gyorsan a büfében egy üres palacsintát ezerért, meg lefényképeztük magunkat a díszlet-csontvázzal (lesz mit törölni, ha fogy a tárhely) és vártuk, hogy nyíljon a kapu. A bebocsáttatás közben és  után kiváló jelmezekben és maszkokban, valóban rémisztő alakok vegyültek közénk, és motorfűrészekkel, késekkel próbálták (kezdetben több, később kevesebb sikerrel) kiijeszteni belőlünk a gyanakvást. A megérkezés utáni első öt perc így aztán kifejezetten tetszetős volt azt leszámítva, hogy nem ülhettünk oda, ahová a helyjegyeink szóltak. Végül egy, a jó kilátás legkisebb reményével sem kecsegtető sátoroszlop mögé irányított a magyarul jottányit sem tudó STAFF, az 50%-os kedvezménnyel is fejenként 5000 magyar forintért cserébe tehát a világon semmit nem láttunk a porondból, úgyhogy hamar át is ülünk máshová. Ekkor ugyanis még nem tudhattuk, hogy talán jobb lett volna maradni a vakság mennyországában a beígért, de folyton elmaradó pokol helyett. Amikor ugyanis elkezdődött a valós műsor, és az eleddig a vendégek között artikulálatlanul hisztériázó rémalakok lefutkostak a színpadra, hamar kiderült, hogy nekünk is talán ekkor kellett volna elhagyni a nézőteret.

Bejött az ördög, és két „bazmegtől” marha félelmetes lett, majd immár sokadszor beígérte, hogy mindjárt elszabadul a pokol. Helyette egy nő jött, aki majd’ egy percig hintázott a trapézon hol magasan, hol nem olyan magasan, hol felállt, hol újra leült, mindenesetre kezdett felmerülni bennem, hogy nem csak bemelegít-e még, de aztán eltűnt a színpadról. Sebaj, gondoltam, gyenge volt, de legalább nem tartott sokáig. Ezután máris jött a BOHÓC! Legalább 10 percig káromkodott tört magyarsággal, majd mindenféle logika nélkül egy a színpadra kiszólított önkéntesről lerántotta a gatyát és csókot nyomott a csupasz seggére. Jó, jó, végül is ez egy horror cirkusz, és bár nem értem, hogy a buzulás hogy jön ide, de lenyomta a számot. Jött is gyorsan a késdobáló farkasember, meg az enyhén submissive nője, akit alaposan körbedobált lángoló dikicsekkel. Profi volt a csávó, tartott vagy 3 percig. De nem csüggedtünk, mert jött is már újra a BOHÓC! Most egy nőt kísért, aki önmagát valami végzetasszonyba oltott dominának sejthette, mindenesetre valódi ötlet hiányában inkább gyorsan újra kihívták az előbbi nézőt, és össze vissza rángatták, meg bekötötték a szemét, hogy ne lássa, hogy semmit se csinálnak. Bár csak én se láttam volna. Azért a bohóc szám megint jó tíz-tizenöt percig tartott, úgyhogy haladt a műsoridő rendesen. Miután a néző elvégezte az ő dolgukat, visszaült a helyére, és jött a produkció. Behoztak egy nagy körbeforgó vasfalloszt, amit föllógattak, és pörgött körbe veszettül, ha valaki – például a korábban motorfűrésszel hadonászó kolléga – felmászik rá és erőlteti. A pasas fel is futott rá sebtiben, ottan azután sokszor nagyon kellett vigyáznia, hogy le ne essen legott. Nem volt olyan rossz, mint a hintázó asszony, de nem bántam, hogy ezt se húzták három percnél tovább. Sejtettem ugyanis, hogy csak előrukkolnak végre egy jó kis BOHÓC számmal. Úgyhogy az eddigi vérfagyasztó borzalmak, hajmeresztő rémségek után végre kicsit hátradőlhettünk pihegve, úgyis már majd’ össze fostuk magunkat (nem). Nem emlékszem pontosan mi volt, valakit kihívott a bohóc a nézőtérről, mutogatott neki vagy 15 percig, meg sapkát adott rá, közben fújt valami berregős sípot, és tipródott, mint Chaplin, szóval tisztára olyan volt, mint egy gyerekműsor a majálison. Viszont hosszú volt, mint a nyavalyatörés, úgyhogy jól is jött a szünet.

A második felvonásban az volt a legjobb, hogy lehetett tudni, hogy nem lesz több. Ha jól emlékszem, BOHÓC számmal indult. Egy meleg torreádor csapkodott hosszasan valami zsinórokkal, aztán kihívott egy nézőt (micsoda meglepetés), és itt elbóbiskoltam egy 5 percre, de mikor felébredtem a saját horkolásomra, még mindig ugyanez a faszi hengerbucskázott körbe-körbe tök egyedül. Utána két lány légtornász bemutatója következett tissue-n. Nos, ketten voltak, felmásztak, lemásztak a szinkron legcsekélyebb esélye nélkül, ha Annus barátnénk kétnapos gyakorlás után felpattan melléjük, pirult volna mindkettő, persze azt sem egyszerre… Ja, és nem volt ijesztő ez sem, ha esetleg elmulasztottam volna említeni, nesze neked horror cirkusz. De végre eljött a BOHÓC! Azt hiszem, hogy itt volt egy kisebb stroke-om, mindenesetre áldásos dolog volt, hogy feleségemnek kikötődött a cipőfűzője, mert így együtt figyelhettük 15 másodpercig, ahogy beköti, és addig sem kellett a színpadon zajló agóniára koncentrálni. Miután a porondra kierőltetett nézők visszaültek, jött két Rippel a kínai piacról: rángatták egymást vagy fél percig, de legalább megpróbálták hóhér és halálraítélt jelmezben tenni mindezt (azt már nem is firtattam, hogy miért egy akasztófa előtt ment a torna, ha a végén egy bárddal vágták le a pasas fejét, de mindegy is, mert addigra lekapcsolták a villanyt). Volt egy kissé ijesztő rész is! Bejött egy kislány egy babakocsival, abból elővett egy emberi fejet, és kettőt-hármat labdázott a nézőkkel. De gyorsan abbahagyta, és futott is le a porondról, mert át kellett adnia a helyet a BOHÓCNAK! És ez már a fináléra való felvezetés volt, tartott is vagy húsz percig, és már négy néző kellett hozzá, szóval nőtt a feszültség. Valójában sosem láttam még olyan műsort ötezerért, amit a nézők adtak elő. Ügyes. Sőt, bravó. Valamikor még közbeszúrtak egy lányt, akit a hajánál fogva lógattak fel, de akkor pont snake-eztem a mobilomon, úgyhogy nem tudom mi lett, remélem, még mindig ott lóg.

Végül jött a nagy zárótánc, ahol barokk ruhában vámpírfogakkal a szájában táncolt minden szereplő, teljesen összefüggéstelen koreográfiában.

Taps nem sok volt, és nem csak azért mert néző sem. Ha a műsoridőt nézzük, egyértelműen elmondható, hogy fosszíliákban sem tartalmazott valódi horror elemeket a show, annál több volt BOHÓCBÓL, és felesleges „bazmegelésből”, ami se nem vicces, se nem ördögi.  Ha otthon maradok, akkor az így elköltött 11000 forintból (jegyek + üres palacsinta) veszek egy üveg nutellát, 170 tojást, és még marad is egy kis pénzem. Aztán megnézzük az Éjjel nappal Budapestet, az sem félelmetes, és pont ugyanolyan szar, de legalább nem tart két soha vissza nem kapható órán át.

Nagy Ritus

Romhányi József: A majom búcsúbeszéde társaihoz, emberré válása alkalmából

Majmim, kik eleddig testvérim valátok250px-Romhányi_József_költő_verset_mond
fán csimpaszkodtomban hű társim valátok,
meghatva állok ím búcsúzni alátok,
mivel kezdetét vőn emberré válásom,
sok hasraesés közt két lábra állásom.
Az kies barlangban lészen már szállásom.
De bármerre viszen rangos emberségem,
testvér-emlékitek soha meg nem sértem.
Esküre emelem kezem…
Na mit csodálkoztok ezen?
Persze! Ezt mellsőnek nevezik, akik
még oktalan makik!
Kívánom, teremjen bőséget sok fátok,
tömje pofátok
gubó, gubacs, inda.
Nekem jó lesz majd a velős palacsinta!
Ugye, most csorog a nyálatok,
alsóbbrendű növényevő állatok?
Meg ne szenvedjétek a tél kemény fagyát…
néhány viseltes gatyát
eljuttatok majd hozzátok,
de nehogy a fejetekre húzzátok,
idétlen barmok!
Különben is mit akartok,
fejlődéstanilag visszamaradt emlősök?!
Korcsok vagytok, nem ősök!
Meggyalázzátok a késő utódokat!
Kaktusz bökje meg az ülőgumótokat!
Mars innen! Végeztem! Slussz!
Nézze meg a Pithecanthropus erectus!

Babits Mihály: Húsvét előtt

S ha kiszakad ajkam, akkor is,babits_nagy
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérízű széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyű malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
- mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem tűri géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérízű szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyű Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
múltak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, búzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, búzát,
bort a feledésre!

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyénkanyadi
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Boncz Géza: Mese

BG_boncz_gezaEgyszer vót, hun nem vót, innen is túl, ét egysző egy embör. 
Nem is akárhogy… Há, vót neki három gyönyörű gyeröke, valamint egy 
kevésbé felesége, és visszamenőleg OTP tartozása. Egyik rögge elibe 
állt a legidősebb legkissebbik kisfiú, tekergeti ám a kordzakója 
szélit, azt mögszólal:
- Idösapám, nyalja má ki a seggöm! Mög aztán a pisa marja szét a 
villanyszerelő bakancsát! Aztat magyarázza mög néköm, mié lött 
Sztálinvárosból Dunaújváros, abbú mög Pentöle? - Oszt azzal ott is 
hagyta…
Az idő alig ütötte mán el a tizedik gyalogost, mikó gyün a középső 
elsőszülött fiú. Pökött egyet a tenyeribe, majd ugyanazon tenyerit az 
apja tenyeribe csapta és odaszólt:
- Apám! Tosza maga szájba vacogós cápát! Hát, aztán mög aztat 
nyikorogja ki, hogy mitű lött a nálam 10 évve fiatalabb Józsi idős 
vetörán? - Oszt egy 100 forintost az apja homlokára csapva elsietött.
Úgy má vacsora felé járhatott a Polgármestör, mikó elibe állt a 
legkisebbik kisfiú, kinek az állán alig pelyhedzett a Rózsika. Kinek 
feje akkora vót, mint akit má 4 éven keresztül vallattak. Így szólt:
- Idösapám! Hogy szakadna magára egy mázsa szar! Hát, hogy van az, 
hogy a kishúgom a Szalai elvtárs titkárnője, és még egysző se vót 
terhös? Válaszoljon, ha még van egy kis szattyán a petrencéjén! 
- Ezzel fogta magát, és nem engedte el! Húzta, akár az időt.
Kis idő múva hatalmas dörrenés hallatszott. Ú, ez csak a Babszem Jankó
löhetött - Gondolta magába… Mög is jelönt, méghozzá nyomtatásba.
Kérdözi az öregembört: Hanyas vagy? Tizenhárom. Akkó mi félbevágott 
aradokbú mögértjük egymást! Ó, hogy a Francz Ferdinánd szarja le! 
- nevetött, és robogva ott is maradt.
Aztán ezön akkorát nevettek, hogy ótákig rotyogott a klott nadrágjuk. 
Csak úgy kongott a kölesön érlelt jobbágyfing a pisamarta lábukon. 
Osztán mindönki egymásé löttek, ásó, kaka és a budipapír választja el
őket. Vót ottan kéremszépön dínom-dánom, fisi-fosi, hugyi-bugyi. 
Aztán egymás hasát fogva nyomkodták a nevetéstű az emésztőgödör felé.

Na, itt a vége, foss el vége…

Bereményi Géza – Benke és Pierre

Hajnalban félháromkor - szokás szerint -
 álmomban megjelentek Benke és Pierre.
 Azt mondtam: "hát itt vagytok megint"
 és feljebb húztam a takarót.
 "Mondd, honnan bújtunk elő?" -
 kérdeztem Pierre-t.
 "Mondd, honnan bújtunk elő?" -
 utánzott Benke,
 s mellém bebújtak ők.

Ezután azt álmodtam, hogy Pierre köhög,
 erre azt mondtam: "Benke, nyúlj ki csak,
 a hamutartó és a könyvek között,
 a széken találsz egy pohár vizet.
 Igyunk mind a hárman
 egy kortyot, azután
 tegyük el magunkat holnapra,
 Benke,
 Pierre, meg én."