Legalább azt mondd meg, hogy hová menjünk, 
az ostobákkal mihez kezdjünk. 
A szupersztrádám a hiperkarma, 
ez a sorsom. Nekem is meg lett írva. 
Aki írta az az égbõl nézi, 
ott az első sorban ül és mégsem érti. 
Csak bámul rám, hogy minden rendben
- neki könnyebb minden. 
Azt a dobhártyát kicsit összébbhúzni, 
süket füllel könnyebb úszni. 
De ha engem hallgatsz melléd úsznak, 
a füleid nélkül is visszahúznak. 
Hát ez van. Csak azt nem tudni, 
hogy te mi a faszér' jársz el szórakozni, 
ha alszol szinte egész végig, 
csak akkor kelsz mikor a pultból kérik. 
És már olyan mindegy, hogy mennyit is iszol
és olyan mindegy, hogy mit is gondolsz. 
És marhára nem baj, ha sosem bírtak
akik azt se' tudják hogyan hívnak. 
Ez az egész, ha mi épp úgy vesszük, 
ahogy mindenki más is itt velünk együtt, 
igazi. Pedig csak annak tűnik. 
Akik igazak, azok az ilyet el nem tűrik. 
Ez a helyzet, ez csak a lóvét nyeli. 
Aki megengedheti, mind megengedi. 
A világ az ilyen, és itt vagy benne. 
Hát mondd meg nekem, mi értelme van
a táncnak, ha nem a szex meg a drogok
ami igazán kell. Ez az a dolog, 
ami eltűntet, mint a szamarat a ködben. 
És mellettem vagy de messze tőlem. 
Aki számít, azt te sosem látod. 
Aki valamit is akar, az a jóbarátod, 
aki megesküszik, hogy jóbarát vagy, 
pedig többnek tart, mint egy jóbarátnak. 
Az a sumák fajta, az sosem mondja, 
csak nevetgél, hogy neki nincsen gondja. 
Pedig elevenen eszi meg a penész érted. 
Sokra képes, aki szeret téged. 
És hiába mondod, hogy sosem kérted. 
És hiába mondod, hogy azt nem lehet. 
És te hiába látod, hogy szép az élet. 
Ha nem látja senki más, cseszheted. 
Vége.