Költő vagyok - mit érdekelne
 engem a költészet maga?
 Nem volna szép, ha égre kelne
 az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
 nem lógok a mesék tején,
 hörpintek valódi világot,
 habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
 A nyugalom, a remegés
 egymást öleli s kél a habban
 kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
 Mocskolván magukat szegyig,
 koholt képekkel és szeszekkel
 mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
 az értelemig és tovább!
 Szabad ésszel nem adom ocsmány
 módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
 A mindenséggel mérd magad!
 Sziszegve se szolgálok aljas,
 nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
 Másként akárki meggyaláz
 s megjelölnek pirosló foltok,
 elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
 A tudásnak teszek panaszt.
 Rám tekint, pártfogón, e század:
 rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
 két merev mozdulat között;
 rám vár a mozi előtt este
 suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
 verseim rendjét üldözik,
 fölindulnak testvéri tankok
 szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
 De képzeli, hát szertelen.
 Kisérje két szülője szemmel:
 a szellem és a szerelem!