A sötétség már a tó vizéhez ért,
Teste melegen hullott ránk, ezért
Ott ültünk mi boldogan, kamaszon
Az elszürkülő, részeges teraszon.

Párás asztalon bódultan üvegek,
A hálózsákok rejtelmes üregek.
Rám mosolygott egyikük szépen,
Alkohol színű pohár kezében.

S csodát remélve őrülni látnak
A kert végében megbúvó sátrak.
Ennyi most épp elég,
De sokáig tart-e még?

A part minden évben ugyanaz maradt,
A törölközőkön, a fa lombja alatt.
Dörgött a csúszda, s a suhanó testek
Nagy csobbanásokat kiáltva estek.

Egymás mellett napoznak a lányok,
S én meztelen lábbal közöttük járok.
Játszottunk és a vízparton végül
A nyirkos homokból várkastély épül.

S a borforgatag elnyelve minket
Felidézte az emlékeinket.
Reméltük, így marad,
De a hét gyorsan elszalad.

Ülök a parton, kíséri hangom
Gitáron két kezem.
Ülök a csendben, dallama cseng benn
És kitárom két kezem.

Ülök a parton, kíséri hangom
Gitáron két kezem.
Ülök a csendben, dallama cseng benn
És kitárom két kezem.

A hajnali fény már a tó vizéhez ér,
Még néhány óra és valami véget ér.
A zárban a kulcs lassan körbefordul,
S a kertkapu is halkan megnyikordul.

Mindenki tudja jól,
Inkább egy szót se szólj!

Ülök a parton, kíséri hangom
Gitáron két kezem.
Ülök a csendben, dallama cseng benn
És kitárom két kezem.

Ülök a parton, kíséri hangom
Gitáron két kezem.
Ülök a csendben, dallama cseng benn
És kitárom két kezem.