Petőfi Sándor – KÖLTŐI ÁBRÁND VOLT, MIT EDDIG ÉRZÉK…

Petőfi_SándorKöltői ábránd volt, mit eddig érzék,
 Költői ábránd és nem szerelem,
 Mert meggyógyult e szív, amely ugy vérzék,
 És nem maradt a sebnek helye sem.
 Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
 Időknek multával sem nyúgodt volna el.
 Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa,
 Sodor magával s végre belehalni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra.
 Mint von magával, mint von, mint ragad!
 Kiáltsatok rá a harangozóra,
 Hogy verje félre a harangokat;
 Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek...
 De nem! hisz félrevert harang lázas szivem,
 Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek,
 És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,
 Nem olvasám sejtésim könyviből!
 Azért vontál csak oly közel magadhoz,
 Hogy megvakúljak lelked fényitől?
 Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,
 Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;
 De amily hideg lesz a nap, ha minden élet
 Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád – és nem is reszketett beszéded –
 Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.
 Nem féled a boszúló istenséget,
 Hogy szent céljával ellenkezni mersz?
 Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi,
 Ki megérdemlené a te szerelmedet?
 Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
 És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,
 Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;
 A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,
 Hidd, többet ér az élő szenvedés.
 És csak azért nem fogsz-e épittetni házat,
 Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?
 S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,
 S midőn a tél, hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,
 S innen hiszem: van szíved, lángoló,
 Csakhogy az észnek jégpáncélja rajta,
 Miként a volkán tetején a hó.
 Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,
 Mindaddig várok, míg nem mondod, hogy elég,
 Várok békével, míg az óra nem jövend el,
 Midőn birod hüségem nemcsaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság
 Lesz várásomnak minden napja majd.
 Nézem magam, mint tengerek hajósát,
 Kit a szél a part közelébe hajt,
 De itt megfordul a szél, s látja bár a révet
 A küszködő hajós: nem közeledhetik.
 Kinoskeserves lesz ez örökszomju élet,
 Hanem éretted még e kín is jólesik!

Nem fájhat úgy a betegek testének,
 Ha éles vas jár át sebeiken,
 Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének,
 Mint e sovárgó vágy fáj énnekem.
 Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,
 Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,
 Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére
 Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán –

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
 Ne alamizsnát: üdvességet adj!
 Hazudtam én, hogy várok türelemben,
 Türelmem már is messze, messze hagy;
 Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
 S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
 Ahol talán majd egy vadállat tépi össze,
 Tudod, melyik vadállat?... a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak,
 Adj a világnak vissza engemet...
 Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,
 Tiéd éltem, te el nem vetheted.
 Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
 E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
 Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat,
 Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
 Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
 Mint a levél a fához... eljön a tél,
 S akkor lehull, de már élettelen.
 Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
 Kerűlj bár, mindhiába, engem el nem hagysz,
 A soha el nem váló sötétség melletted,
 Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük