Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

 Sohase szerettél, nem volt pillanat,
 ennem is ha adtál, soha magadat,
 örökkön-örökké sírok amiért
 annyit dideregtem érted, magamért!

 Végeérhetetlen zokogok veled,
 ahogy szoritásod egyre hevesebb,
 ahogy ölelésem egyre szorosabb,
 egyre boldogabb és boldogtalanabb.