A bulinak vége, elkövetve már minden marhaság,
Elnyűtt testem ólomnehéz, alaktalan fahasáb.
Az őszi éjszaka az aszfaltra hatalmas tócsákat zokog,
A nedves járdán bizonytalan léptekkel csoszogok.
Mint omladozó, ócska ház egy elhagyatott, régi telken,
Az elpazarolt éjszaka súlyát már alig bírja lelkem.
Émelygő gyomrom már jelzi, hogy holnap nem lesz ebéd,
Letenném már lassan a fejem, de az otthon messze még.
Végül aztán befordulok egy ismerősnek tűnő sarkon,
Aprópénz közt kotorászik pecséttől meglilult markom.
Alig talál zárra a kulcs, reszket a lábam a küszöbön,
Túlélek egy újabb lépést, nem érdemlem, csak köszönöm.
Ruhában, mosatlan foggal, vetetlen ágyamra omlok,
Lüktet a lassan márvány-fehérré szédülő homlok.
Hajnalodik, az alkohol keserű mosoly a számon,
Gyűlölöm magam, ki is törlöm a telefonszámom.
Már meg sem lepődöm, hogy nem maradt semmi pénzem,
Csak ne kéne a tükörben fakón sorvadó arcomra néznem.
Két rokonszenves hányás után visszahullok az ágyra,
Mint megriasztott keselyűk a dög fölé nyúló ágra.
A szemeimet még néhány órán át csukva tartom,
Megvárom, amíg újra hallok, és nem zsibbad már a tarkóm.
Irataim elvesztek és energiám sincs már a hétre,
De ahogy lassan múlik a szédülés, úgy érzem, mégis megérte.