Együtt vágtunk neki a létnek
Együtt kezdtük a „nagy csatát”
Vakon bíztunk a végtelenben
Minket úgysem verhet át.

De a végtelennek vége lett
S mi egyensúlyozunk a partján
A végtelennek neve is van
Mi csak úgy hívjuk Tarján.

Mellettünk mindenki „alázuhan”
Mi még egymásba kapaszkodunk
Mert a hülye gyermek-léthez
Még mindketten ragaszkodunk.

Bér egyre erősebb a sodrás,
Mi még álljuk a sarat
És kifésülünk még hajunkból
Néhány jól sikerült nyarat.

Hogy hogyan éljünk?  Sokan tudják.
Van rá jó pár elmélet.
De ami tényleg meghatároz:
A mézszínű emlékek.

Arany barnára sült álmok
De fehér még a beteljesülés
Ma már kormozó lánggal égetnek a lányok
S a hit az álmokban nagyon kevés.

És az idő nem kérdez,
Nem vacillál, telik.
És nekünk még sok van hátra
A fenékig-tejfelig.

És ha már túl erős az ár
És nem tudjuk tartani magunk
Még az utolsó hullám előtt
Kell a mélybe ugranunk.

Hogy ne az élet sodorjon,
Mert nem mindegy, hogy ugrunk, vagy esünk,
Mert valami csak úgy adódik,
De valamit magunkért teszünk.