Az ajtó előtt álltam,
Kilincs már a kézben.
Fél szemmel, csak ejtve,
Az órámra néztem.
Jól tudtam, már késő,
Nem siettet semmi,
Kilincs le, ajtó be,
Aztán már csak menni.
Megsimít a szőnyeg,
S a régi hajópadló
Felnyerít a súlyom alatt,
Mint betöretlen vadló.
Egy fésülködőasztal,
Jobbra, balra székek,
Egy földre ejtett gomb,
A falon két kép, szépek.
Egy bíbor kandalló
A falnál jobboldalon,
Az egész, mint egy rejtély,
Amit meg kell oldanom.
Egy kopottas kanapén
Ül két furcsa alak,
A komódon üvegedény,
Kékjében halak.
Az egyik férfi feláll
Egészen lassan,
Az arcát elfordítja,
Nehogy megláthassam.
Az ajtóhoz lépdel,
Megfogja a kilincset,
Az órájára pillant,
Elüti a kilencet.
Kilép és eltűnik,
Hallom a szőnyegen járni,
Leülök a helyére,
Ott fogom megvárni.
A másik most is ott ül,
Rám tekint és nevet,
Nyerges vagyok, mondja
Ki az ismerős nevet.
Valaki belép az ajtón,
Ismerős vonások,
Ő is én lenne tán?
Vagy mi vagyunk már mások?
Felállok mellőlem, 
Kimegyek az ajtón,
Órám egy pillanatra 
Szemem elé tartom.
Az iménti érkező 
Lassan beljebb battyog,
Leül mellém lassan, 
Tudom, hogy én vagyok.