Április derekán, kíváncsi gyereklány,

A fény felé nyújtóztál,

Mint sűrűn nőtt réten, őszinte s vétlen,

Gyomok közt éledő, új fűszál.

Madárkák dúdoltak, virágok guggoltak

A tavaszban fénylő öles mezőn,

Örvénylő paripák patái karikát

Rajzoltak a fűbe ölelkezőn.

Barna bogárszemed fürkészte a szelet,

Figyelte a játékos vágtát,

Sörényük ecsetje vidáman fecsegve

Festette meg szíved vásznát.

Négykézláb s térden, kúszva réten

Kutattad a sűrű titkokat,

Mint pajkos kis sellő a víz alól sejlő

Ismeretlen ladikokat.

Kinyújtottad kezed, s csillogó szemed

Kigyújtott megannyi csillagfényt,

S mint napsugár hasadra, kacajod hasadva

Gurult a sziklákon dallamként.

Bőröd jutalma: mint kinn-hagyott alma,

A fényre azonnal aranyló

Köntösbe bújik, és szökellve múlik

Az idő, mint vágtató arab ló.

Felálltál immár, fű, kövek, hínár

Közt lépkedett hetykén a lábad.

Feszül és lazul az izom, ha vadul

Megindul a mén, mikor lázad.

Trappoló talpadra sárral feltapadva

Szerelmes levelek simultak,

Rajtuk az erezet kézen fog, s bevezet

Rejt-emlékeibe majd e múltnak.

És lassult a láb, de nem hagyott alább

Zabolátlan, dús hevületed,

S vágyaid adtak, mint lónak az abrak,

Újabb és újabb lendületet.

Boszorkányköpenyed, sok varázs-köteted

Elámulva nézik a muglik,

S felbolydul minden, hol szoknyád meglibben,

Mint csődör, ha vágtába ugrik.

Lesik kék tincseid: Jön-e már, nincs-e itt

A lány, aki mosollyal színez?

S mint lovashoz hajló andalúz díjló,

Bújsz oda mindenik szívhez.

Végül a nyugvó napnál egy kunyhó,

És mellette kanyargós ösvény,

Ismerős szerepben egy férfi ül Nyeregben,

Alatta csámpás öszvér.

Leszáll, beballag, fönt a sok csillag

Szemeiddel nézi együtt,

Mint vádlott bűnöst a szigorú-hűvös

Tekintetű tizenkét esküdt.

Bent egy széken leül és szépen

Írni kezd pergamenre,

A penna meg, mintha nem volna tinta,

Nem tudja, merre menne.

És Te már sejtesz, ez bizony vers lesz,

Durván faragott, sánta persze,

De a hűs haraszttal a rét marasztal,

Kivársz hát néhány percre.

Az első sorok – bár lassan csorog –

Úgy tűnik, Rólad szólnak,

Remegő kéz szorítja réz

Markolatát a tollnak.

Kislányként lát az első versláb,

S mint ködből áprilisi napok,

Tisztul ki a kép, s az is némiképp,

Hogy versíród ma én vagyok.

A sok sánta rím, mint szivárványt a szín,

Verset alkot és gúzsba

Köt szókat, zöngét, hangzókat,

És Te vagy ma hozzá a múzsa.

Szívemben főér, váramban főtér,

Veled-Tőled lüktet a világ,

Gerincben pillér, zsebemben fillér,

Borús szememben lámpavilág.

Zihálás sűrűje, ujjam gyűrűje,

Öregvő bőröm ráncolata,

Térdemen kézfej, ajkamon méztej,

Békés sóhajok láncolata.

Párnámon hajszál, torkomban hangszál,

Gyengülő fogamon zománc,

Bátor, ha félszegen, józan, ha részegen

Ragad magával a tánc.

Ha fázom, hát gúnya, szép, mert én csúnya,

Jó zsaru, ha én a rossz,

Felém, ha én háttal, seprű lapáttal,

Ha megenne már a kosz.

Étel a számban, horgony az árban,

Anya, ha épp “apa nem jó”,

És az is Te vagy, aki sokszor lehagy:

Mezőkön nyargaló pejló.