Okos kutya fején a kezem,
Viharos szél kap kabátomba.
Szórtan, kapkodva emlékezem,
A test még friss, de a tudat tompa.

Arcok, ízek, színek és árnyak,
Elmémben vágatlan film pereg,
Együttérzőn szinkronizálnak,
Sápadt arcú, néma emberek.

Beszív, és lassan kifúj a tüdő,
Nézem a tolongó felhőket.
Sokadszor farag belőlünk az idő,
Szigorú vonású felnőttet.

A semmi leng most köröttem,
Borzongok, amint meglegyint,
Egy emlékdarab törötten
Egy másikat kerget el megint.

A minden egy percbe besűrül,
A végtelen világnak itt a széle,
Langyos, áttetsző eső ül
A szemek égszínkék íriszére.

A semmi láthatatlan ököl,
Az asztalon szétcsap hirtelen,
Az ember jobb híján hátrahőköl,
Lecsüng a kéz, megáll az értelem.

Mit is mondhatnék? Semmit sem.
Tolmács nélkül maradtak a szavak.
A bánatot hogyan enyhítsem?
A szemek egymást tükröző tavak.

Egybetorlódik szülő és gyermek,
A bánat persze csak megalkuvás,
Békésen alvó emlékké dermed
A felhalmozott hatalmas tudás.

Némán ülnek a legtöbben, és
Kölcsönös most a cserbenhagyás,
Láncban jajdul a megdöbbenés,
Határokon át sóhajt a gyász.

A széteső világ törmelékei
Egymásra nyitnak időt és teret,
És körülfognak tört emlékei,
Mint törékeny portrét a keret.

Zakót húzunk a hófehér ingre,
Rituálékba bújik a támasz,
A sötétnek feltett kérdéseinkre
Két rövid morze-jel a válasz.