Sokadszor ülök le, hogy megírjam.
A kurzor villogása is bizonytalan.
Imbolygó betűk között még
margó nélküli parttalan
sorok.
Korog
a gyomrom, épp ebédidő.
Fogságban, mit ebédre szántam,
bár hastájékon görcs más miatt.
Mindjárt negyed egy, eleget vártam.

Furcsa rezgés néma tagjaimban.
Még kutatom beszédes okát.
Talán óvatos közelségben
ringó elterelő blokád
blokkol.
Sokkol
a kék távolság hiánya.
Hosszát komótosan felezem.
Végtelen lesz e vers-szakaszok száma,
de tudatomat inkább leselejtezem.

Hátha mégsem megfoghatatlan.
Gondolatom hiába pörög.
Olajfestmények élénk színe 
pattan szét, s a kezedben csörög.
Talány
a lány
örök kérdése bennem.
Találkoznak-e a vonalak?
Vagy édes macskajátékban kuszálódnak
a puha pulóvernek szőtt sárga fonalak.

Most itt tartok, s lám rám szállt az este
E vers Tied - s hozzá a dallam
mi fülembe cseng míg írok - 
fölötte nincs többé hatalmam.
Rajzolj!
Hajszol,
ki költi e verset.
Vörös nap-habot csapol az ég.
Ez utolsó sorokat még lassítva leírom, 
kacsintok, és kinyújtom a kezem feléd.