Födő versek

A szakfordító-tolmács képzés teret engedett a kreativitásnak. 
Födő kollégával közösen vetettünk papírra néhány költeményt 
párbeszédes formában, ezek olvashatók itt alább.
(Sárga színnel szedve láthatók a Födő úr által kreált 
sorok/versszakok):
I. Beállt az öt perc

Mire gondolsz, amikor a lány
a táblánál áll?
Halvány fény csap ki két szeméből, s szikrát
szórva a homályba száll.
Arcába nézek, s látni vélem önnön múltam félelmeit.
Neked is az jár az eszedben? Serdülőkor,
lázadás és korosztályod félelvei.
"Majd én aztán megmutatom,
Mindenkinél jobban tudom...!"
Elharapva a mondat végét, három ujjam
a számba dugom.
Hol vannak már a tüntetések, s a sok vérre szomjas
zendülés?
És a durca, gyomrozások, "nem iszom a kakaót!" Gitt-egylet,
meg havi aszfaltbetyár nagygyűlés?
De a lány áll rendületlen,
Mit sem sejtve, miről írok.
Összegyűrve körülvesznek
verspróbától piszkos papírok.
De nem csüggedek, lesz még harag,
S lelkesítő vezényszavak.
És elég lány, ki előad, untat minket,
s óra végén hazaszalad.
Sok felgyűrődött bokaszalag,
réten lepkék, vízben halak,
Napsugár a felhők felett, 
nyálas vers a komoly helyett.
Recsegés a meddő csendben,
sorban-állás szigor-rendben,
Fázós alakok egybekelve, 
Diktátorok megdőlt elve,
S talán még egy apró csoda, 
s a szerencse, hogy elérj oda (tán majd segít ebben Yoda).
Vagy ha ő sem, akkor Jehova, ki az égben ücsörészik
fittyet hányva művészekre.
Lába lóg a Földünk felé, s fel sem figyelve ezekre
Elhagyja lelke a testet, mit a napfény zöldre festett,
S lesz itt még egy kiskutya,
Na de arról prochaine fois,
Mert a tintából nem futja!
II. 

Vásárolni mikor mentem,
Elugrott egy macska menten
Utamból, és elfutott,
Pedig sokan álltak ott,
Ahol átvágni próbált
"Ez nem lesz jó rád"
Mondta a boltos később
Viszont mivel leárazás,
Nagy a tömeg, ruci nincs tőbb,
Hiába is kezdenéd már az anyázást,
szólt be nekem kioktatón az eladó.
Nem is próbáltam fel mást,
És lassacskán lankadó
Lelkesedésemmel útra keltem,
De gondolatban elfenekeltem
E gúnyos árust,
Aki szájrúzst
Kent szájára dögivel,
S zárás után blökivel
(a kutyája) kisétált a plázából.
Nem is értem igazából,
Mért nem mondtam meg neki,
Hogy majd mikor bele ki-
lóg testéből, és nincs remény,
Akkor legyen ily kemény,
S akkor legyen gúny a száján,
Illetve rúzs, és a máján 
Csúnya májfolt,
Mikor megvolt
Már az illemlecke,
S szava szárnyal, mint egy lepke,
Mely színes és kellemes,
S meleg, mint a húsleves.
De megváltozni nem fog ő.
Hisz rájöttem, nem is nő,
Hanem férfi,
Ezt ki érti?
És a szája rúzsosan,
Kiskutyája húsosan
Megtévesztő jelenés volt,
Ruháján szakadás, folt.
És látom már, hogy igénytelen,
Én fent leszek és te lenn
A téren sírogatsz, 
Amikor meglátod azt.

III.

Életünk delelője immár elmúlt,
Soha vissza üdeség nem jő.
Arcunkra időfa levele hull,
Szívverésünk száma nem nő,
Mindig lassul.
Eltemetve vidám hangunk sír,
Portakaró lepi fáradt testét.
S mellettünk robogó lelkek
Mondanak jó éjt,
Ahogy az örvénybe rántani akarnak.
Nincs az éjben hatalma a karnak,
A semmit markolják csak az ujjak,
S félelem kúszik hátunkon fel.
Szökik a vér láttukon el
Még ruganyos ereinkből.
Zúg az éji bogár, ütöm az ágyat,
Elkergetni vágyom a bágyadt vágyat,
De hányat?
Mit tehetnék, hogy elszabaduljon,
És a versírás kudarcba fúljon?
Talán épp azt, amit most tettem?
Ha így folytatod gyorsan tetem
Leszel, mert nem ellenkezhetsz velem,
Te esztelen. Fekete fellegek emelkednek,
Mert eleve lehetetlen ebben megrekedve
Gyermekeket nevelnem fejlettebbekre.
Ám á szárzátárs vásszávág,
Ás csák á-vál ázt á páámát.

IV.

Nézd, hogy csorog a nyála,
Kiéhezett, vagy idegbeteg?
Azoknak ráng az álla,
Ahogy nyáluk a szélben lebeg.

Nézd, milyen torz az arca,
Butának látszik, mint egy farönk,
Régóta dúl belső harca,
Előbb kacag, aztán dühöng.

Aztán megint csak nyerít,
Akár a mélabús paripa,
Akit leterít.
Orrán szemüveg, fülében karika.

Gőg-tekintete rám vetül,
És nem látok át a dühödt ködön,
Érzem, a levegő felhevül,
Rángani kezd szemöldököm.

Szívem csak kalapál,
Magamban visítok,
Amikor kiabál
S kezében egy sí tok.

Látom izzani szembogarát,
S izgatottan ágál, akár a srác,
Aki elvenni készül a boldog arát.
Majd elveszi, hiába pác

Az, amibe kerül, ezért a kín,
Ezért a hibbantság, rohamfolyam,
Arcára ezért ül szürke szín,
Mely, mint a hajnali köd, épp olyan.

És idegrángása elárulja,
Hogy hiába tetteti boldognak magát,
Szabadságot markolna minden ujja,
S helyette hitvesi pamlagát

Készíti számára a csalfa jövő,
Vagy csak a leendő hitves,
A borzasztó, számító számító nő.
Aki számon kéri, hogy kire vár, kit les,

S minden másban a körmére néz,
Az csak az isten, amiben ő hisz,
A teával így csordul keserű méz,
És ő lesz majd az, aki kivisz

Utolsó utadon a temetőbe,
Zokogva búcsúzik egyetlen urától,
Akit a jó zsíros földbe, egy tekenőbe
Tettek, megkímélve a forró urnától.

S ha meggyőzni nem is, tán letörni sikerül,
S elmegy a hölgy kedve az egésztől,
És a szitkokat hallva hirtelen kiterül,
S teljesen elzöldül a méreg-penésztől.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük