Álmos sugarak intenek át A kerti csap fölött, A sövényre dől egy öreg ásó, Már régen eltörött. Kiégett fűből ágyelőt terít A nyárvégi szél, Kopott gumislag hever a kövön, Mint tekergő visszér. Jó ez a kép, vagy inkább emlék, Csendes, nyugodt minden, Gondolataimat nem szívesen Vinném másfelé innen. Nézem a kertkapuból, ahogy Szürkül az utca lassan, Szelíd kutya somfordál mellém, Várja, hogy simogassam. Körbenézek, s a hűvös fémhez Érintem homlokom, Várom, hogy az első fények Kigyúljanak a lámpaoszlopon. Az erdő hangjait az esti szél Buzgón körbehordja, Apró szempár villan a fűben, Indulhat a portya. Megigéz a kelő hold, Ezüstszínű úrnő, Hátam mögött árnyékom, Ma önmagán is túlnő. Cinkosul a sötét mellé Lopódzik a csend, A föld az éggel összezár: Túlvilági rend. Tiszta színű köntösébe Bújik most a földrész, Ezer csillagszemén át Most engem lát, ha fölnéz.