Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
 tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
 Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
 és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
 Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
 megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
 oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
 Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
 Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
 Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
 És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
 Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
 úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
 vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
 zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
 őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
 hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
 szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
 jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
 s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák 
 ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. 
 Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
 és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
 rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
 s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
 lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
 horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
 ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
 féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
 íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
 nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
 1944. július