Viktor Szosznora: Rege Kityezs városáról (fordította: Baka István)

Ím, visszatérek Kityezs városába,kityezs                     Kityezs 
oda, ahol születtem.
Lebukom az örvénybe, hol az õrség
kaput kerített.
És visszatértemet az õrség
fogadja úgy, akárha volnék
ellenhadak vezére,
pislog
reám gyanakvón.
És föllelem a feleségem
házam homályán.                                  Az orosz Atlantisz
- Hol vannak barmaim? - ezt kérdem én.
- Az õrség felzabálta,
bõrükbõl csizmát készített.
- Hol a fiam? - ezt kérdem én.
- Felnégyelte az õrség,
a kapukra szegeztetett.
- Hol a leányom? - kérdem én.
- Az õrség meggyalázta,
három váltás, száznegyven õr
végigment rajta sorban.
- S te, asszony? - kérdezem
a feleségem.
S a háznép?
A cimborák?
- A háznép hallgatott - ezt feleli a feleségem -,
s a cimborák
beálltak õrnek, hogy ne férjen
hozzájuk a gyanú árnyéka sem,
s én hozzámentem az uralkodóhoz -
ezt feleli a feleségem.
Így térek vissza Kityezs városába
melyet vezettem,
s amellyel veszkõdött a háznép
s a cimborák.
És nem bírták a mongolok sem
megtörni városunkat,
hol minden elsõ ember hõs volt,
ahol minden
második halhatatlan.
Hozzájuk szólék:
- Cimborák,
mondjátok meg, de szívbõl:
rabok legyünk-é
vagy elmerüljünk szabadon?
És megsütöttünk élve
ezerszer száz bikát!
Visító vadkanokból
százszor százezret is.
A legutolsó marha
ontott oly éktelen
pokoli bûzt és füstöt,
hogy úgy kúszott az égen
a nap, mint két poloska.Az éjbe elmerültünk.
Egy szálig mind. Egészen.
Utánunk nem maradt, csak
a bíbor bõdülése,
s pórok regéi,
pórok regéi
a halhatatlanok,
a Hõsök Városáról.
Ím, visszatérek Kityezs városába,
a Hõsök Városába.
Beh más orcát is öltött
országom népe!
Egyetlen láng sem ég mocsári mélyben.
A nappalok fakultak.
Ló nem nyerít.
Sarló se peng.
A zsír se serceg.
Az orrok gallyakként konyultak,
porhadt a porcuk,
és megpiszültek
halmódra végleg,
holdforma bajszok
már csontkemények,
az állkapocs még emberi,
de bévül halkopoltyúk:
ímé, ily orcát öltött
országom népe.
De visszatérek Kityezs városába,
hol egykoron a hûség
egyenlõ tiszteletben állt a
gabona isteneivel.
A városban nem várt rám senki.
És aki várt - elárult.
S én magamhoz veszek tizenkét
fej hagymát, hogy az én
fejemmel együtt
épp tizenhárom fej legyen.
Hiszen a hagyma -
az élõ természet növénye
e korban is
könnyekre bírhat bárkit.
S így szólék az uralkodóhoz:
- Te itt valóban
uralkodol?
Uralva mindent?
- Uralkodik az õrség.
S magam is uralkodgatok.
S urául engem
a nép elismer...
ezt mondja az õrség.
És én a térre kiteszem -
könnyet facsarni -
hagymáimat,
az élõ természet naiv emlékeit.
E tájon,hol annyi éve
hordják a vígság maszkját,
ahol minden megváltozott,
ahol egyetlen
könnycseppért fejed vétetik,
letépik, mint bocskort a lábról,
levágják, mint egy pörsenést -,
most zokogott az õrség!
És zokogásban tört ki
mindközönségesen a nép is.
Az uralkodó, komoly úr, kinek
a golyváján csillag fityeg,
nyeldeste könnyeit bajszát harapva,
és iszonyú haragra gerjedt.
De nem feledték ám, hogy a
vesztõhelyre vezessenek,
s a tizenkét hagymafejet elásták,
víz örvénylik felettük.
Egyszer majd, egyszer még, igen,
valamikor bizonyosan,
fölkelnek a város felett
a hagymafejek, mind a tizenkettõ,
s fölkél fölébük majd az én fejem
fenyegetõen, jóslatul:
nem az utolsó voltam a vesztõhelyen,                Baka István
bakanem az utolsó!

***

De azt mondják, hogy Kityezs városát
nem látta senki.
Ha nem, hát nem, tegyük fel:
nem látta senki.
Tegyük fel...

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.