Ím, visszatérek Kityezs városába, Kityezs oda, ahol születtem. Lebukom az örvénybe, hol az õrség kaput kerített. És visszatértemet az õrség fogadja úgy, akárha volnék ellenhadak vezére, pislog reám gyanakvón. És föllelem a feleségem házam homályán. Az orosz Atlantisz - Hol vannak barmaim? - ezt kérdem én. - Az õrség felzabálta, bõrükbõl csizmát készített. - Hol a fiam? - ezt kérdem én. - Felnégyelte az õrség, a kapukra szegeztetett. - Hol a leányom? - kérdem én. - Az õrség meggyalázta, három váltás, száznegyven õr végigment rajta sorban. - S te, asszony? - kérdezem a feleségem. S a háznép? A cimborák? - A háznép hallgatott - ezt feleli a feleségem -, s a cimborák beálltak õrnek, hogy ne férjen hozzájuk a gyanú árnyéka sem, s én hozzámentem az uralkodóhoz - ezt feleli a feleségem. Így térek vissza Kityezs városába melyet vezettem, s amellyel veszkõdött a háznép s a cimborák. És nem bírták a mongolok sem megtörni városunkat, hol minden elsõ ember hõs volt, ahol minden második halhatatlan. Hozzájuk szólék: - Cimborák, mondjátok meg, de szívbõl: rabok legyünk-é vagy elmerüljünk szabadon? És megsütöttünk élve ezerszer száz bikát! Visító vadkanokból százszor százezret is. A legutolsó marha ontott oly éktelen pokoli bûzt és füstöt, hogy úgy kúszott az égen a nap, mint két poloska.Az éjbe elmerültünk. Egy szálig mind. Egészen. Utánunk nem maradt, csak a bíbor bõdülése, s pórok regéi, pórok regéi a halhatatlanok, a Hõsök Városáról. Ím, visszatérek Kityezs városába, a Hõsök Városába. Beh más orcát is öltött országom népe! Egyetlen láng sem ég mocsári mélyben. A nappalok fakultak. Ló nem nyerít. Sarló se peng. A zsír se serceg. Az orrok gallyakként konyultak, porhadt a porcuk, és megpiszültek halmódra végleg, holdforma bajszok már csontkemények, az állkapocs még emberi, de bévül halkopoltyúk: ímé, ily orcát öltött országom népe. De visszatérek Kityezs városába, hol egykoron a hûség egyenlõ tiszteletben állt a gabona isteneivel. A városban nem várt rám senki. És aki várt - elárult. S én magamhoz veszek tizenkét fej hagymát, hogy az én fejemmel együtt épp tizenhárom fej legyen. Hiszen a hagyma - az élõ természet növénye e korban is könnyekre bírhat bárkit. S így szólék az uralkodóhoz: - Te itt valóban uralkodol? Uralva mindent? - Uralkodik az õrség. S magam is uralkodgatok. S urául engem a nép elismer... ezt mondja az õrség. És én a térre kiteszem - könnyet facsarni - hagymáimat, az élõ természet naiv emlékeit. E tájon,hol annyi éve hordják a vígság maszkját, ahol minden megváltozott, ahol egyetlen könnycseppért fejed vétetik, letépik, mint bocskort a lábról, levágják, mint egy pörsenést -, most zokogott az õrség! És zokogásban tört ki mindközönségesen a nép is. Az uralkodó, komoly úr, kinek a golyváján csillag fityeg, nyeldeste könnyeit bajszát harapva, és iszonyú haragra gerjedt. De nem feledték ám, hogy a vesztõhelyre vezessenek, s a tizenkét hagymafejet elásták, víz örvénylik felettük. Egyszer majd, egyszer még, igen, valamikor bizonyosan, fölkelnek a város felett a hagymafejek, mind a tizenkettõ, s fölkél fölébük majd az én fejem fenyegetõen, jóslatul: nem az utolsó voltam a vesztõhelyen, Baka István nem az utolsó! *** De azt mondják, hogy Kityezs városát nem látta senki. Ha nem, hát nem, tegyük fel: nem látta senki. Tegyük fel...