És a végén megint pukkant a pezsgő, Egymáshoz koccantak a poharak újra, Ismerős érzéseket csalt elő rezgő Hangjaival egy hamiskás gitár húrja. Az arcokon széles mosoly villant, még én, Az ünnep örömétől elfogódottan, A régi-új félelmemet a végén Megint a pálinka tüzére dobtam. És újra csak öröm, és újra csak vigasság, Ami megszépíti egy kicsit a képet, Hogy szépen lassan – szomorú igazság – Közénk is egy kis távolság lépett. A szemekben megmaradt a régi üzenet, Csak beléjük látni lett mostanra nehéz, S lelkemet, mint elhagyott üzemet, A félelem rágja meg, kártékony penész. A félelem, hogy megváltozik minden, És kihuny majd lassan a lelkesedés, Bár tudom jól, hogy abban kell hinnem, Hogy a szándék nem, csak az idő lett kevés. Tudom, hogy nem könnyű tartani a lángot, Főleg ha egykor oly magasra ért, Mikor az utcasarkon váltottunk világot, Vagy ittunk egy értelmetlen vasárnapért. Mikor a kollégiumban mindenki Hónapokon át alkoholgőzben élt, És a remeg másnapot sem bánta senki, Ha a nagyteremben a Mraktöcs zenélt. Nem bántuk, hogy alkoholtól pusztul agyunk, Vagy remeg a kéz a reggelinél, és nem Szégyelltük ősmagyarrá inni magunk A káoszba fúlt csoda-szarvas- űzésen. Alig ért véget, már újra is kezdtük, És elkövettünk persze egynéhány hibát: Le sem dobták, de mi felvettük a kesztyűt, Vagy vétlenül hergeltünk egy karaoke-bárt. Néhány rossz gondolat is eszünkbe ötlött: Aludtunk lábtörlőn is, hogyha kellett; A sikló csak akkor finom, ha döglött, Elfért az összepisált ágynemű mellett. Bárhol kialakulhatott spontán ünnep, Egy cinkos mindig képviselte magát, S bár a barátok mindig békésnek tűnnek, Nagy-néha egy pofon is csattant, nahát. Fejemben összeáll e rengeteg emlék, Mint mosolygós iskoláscsoport egy fotón, Ahogy azt pár éve még személyesen tették Egy vidám csapat tagjai az EFOTT-on. Az év most véget ér, a pezsgő elpukkan, S azt remélem, nem tűnik el végképp, A sok-sok érzés még majd újra felbukkan, Mint kezemben néha az a régi fénykép.