Az éj leple

Pár óra még,
S jő a reggel dobbanása.
Aludni nem, ébren csak én,
Rád gondolok, senki másra.
Sötét és csend. Aludni látlak
A hátadra dőlve, hisz úgy szereted;
Bűbáj e kép, bár homályos még,
S az ágy formázza a képkeretet.
Ellustul most minden zörej,
S képzeletem, hisz álma nincsen,
Mintha nem tudná, hogy késő éj van,
Útra kel, hogy megérintsen.
Surranva jár, hozzád siet,
S halkan, mintha lopakodnál,
A hosszú úton végigsuhan,
S feltűnik az ablakodnál.
Bemászik, s az ágyhoz lépdel,
- Szürkén szuszog a szunnyadó szoba -
Leül melléd, megfogja kezed,
Megtörtént hát ismét a csoda.
Üzenne most, és föléd hajol.
Látja arcod, elszáll gondja,
S talán itt az ágyad mellett,
- Hisz úgysem hallod – el is mondja.
De nem szól, csak elindul.
Láthatott, így boldog tehát.
S már újra kint, még Rád tekint,
Majd elhagyja a meleg szobát.
Hazatér, most pihenhet már,
El is alszik, amint lehet.
Álmában is kezed fogja,
S Rád gondol, mert nagyon szeret.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük