Beck Zoltán: Egy perccel tovább (30y)

szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk
lesz verandánk és azon két ágy és azon fekszünk
és fákat nézünk és arra gondolunk, hogy mi is egyszer
fák leszünk majd, és hogy te fogsz törődni a kerttel

mer' mindenki egy perccel tovább akar élni
de tényleg pont egy perccel tovább, mint ahogy megéri

mer' minden ember azt akarja, hogy tovább élhessen másba'
és hogyha ő jó volt, akkor a fia is jó legyen az ágyba'

az anyjuk meg, hogyha a konyha királynője volt életébe'
akkor a lányát se érje a gézánál, lázárnál [stál] juditnál szégyen

és mindenki akar még mondani egy fontos mondatot
és hogy minél többen hallják, előbb úgy csinál, hogy ő halott-

nak tetteti magát és nagyon halkan mondja
hogy meglegyen végre az i-nek a pontja
és fülbe vagy szájba vagy seggbe - ha más nem - 
hogy egy másik testbe jusson át a tálentuma.

vendég lesz a srácunk és bekopog néha
a régi tükörbe néz és azt látja újra
hogy kissrác volt egyszer, és hogy én is az voltam
és az egész családfát jól, jól látja onnan

szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk...

József Attila: Nagyon fáj

Kivül-belőlarckep_JA_530px
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Márai Sándor: Halotti beszéd

 

marai_sandorLátjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

Garai Gábor: Akinek benső ragyogása van…

.... Akinek benső ragyogása van,
 sosem lehet végleg boldogtalan;
 akinek benső ragyogása van,
 sosem lehet végleg boldogtalan;
 akinek... -
 zakatol a monoton
 néma monológ; - didergőn hallgatom.

Garai GáborDöftek szemembe szép, szigorú fények,
 álltam reflektorok kereszttüzében,
 utamat pásztázta a holdvilág is;
 és gyűrűk mérgezett briliánsa tüzelt rám,
 és tükrök tőrei szelték át testemet;
 sugarával rám vert a templom-ablak,
 és valóságos torok-gyíklesőit
 fente nyakamra sok valódi hóhér...

S jöttek elébem hősök; mellükön a dicsőség,
 akár a habverő-üst reze, úgy tündökölt;
 és láttam kivont pengék acélkék villanását
 arany párákba burkolt zöld kupolák fölött...
 De a lét benső fénye - mégis, valami más:
 virág-szüret, szerelem-tódulás;
 egy asszony, aki holtodig tied, s még
 sosem ismerted teljesen testét;
 egy mosoly, mit elvitt az utca sodra,
 s minden emléked vissza-mosolyogja,
 egy hajnali szirom az almafán,
 mely estére felhő se lesz talán;
 egy ember, aki ráhajolt szívedre,
 pedig még árny-képét se látta benne, -

- ... Valami más, igen valami más:
 földmélyi csillag, bújdosó varázs,
 köd-liliom porzója, képtelen
 szirom-párbaj; szilaj és vértelen;
 kiolthatatlan tüzek mámora;
 szózat, mit álmod sem fejt meg soha:
 
 - Akinek benső ragyogása van,
 sosem lehet végleg boldogtalan.
 /1967/

Titi

Okos kutya fején a kezem,
Viharos szél kap kabátomba.
Szórtan, kapkodva emlékezem,
A test még friss, de a tudat tompa.

Arcok, ízek, színek és árnyak,
Elmémben vágatlan film pereg,
Együttérzőn szinkronizálnak,
Sápadt arcú, néma emberek.

Beszív, és lassan kifúj a tüdő,
Nézem a tolongó felhőket.
Sokadszor farag belőlünk az idő,
Szigorú vonású felnőttet.

A semmi leng most köröttem,
Borzongok, amint meglegyint,
Egy emlékdarab törötten
Egy másikat kerget el megint.

A minden egy percbe besűrül,
A végtelen világnak itt a széle,
Langyos, áttetsző eső ül
A szemek égszínkék íriszére.

A semmi láthatatlan ököl,
Az asztalon szétcsap hirtelen,
Az ember jobb híján hátrahőköl,
Lecsüng a kéz, megáll az értelem.

Mit is mondhatnék? Semmit sem.
Tolmács nélkül maradtak a szavak.
A bánatot hogyan enyhítsem?
A szemek egymást tükröző tavak.

Egybetorlódik szülő és gyermek,
A bánat persze csak megalkuvás,
Békésen alvó emlékké dermed
A felhalmozott hatalmas tudás.

Némán ülnek a legtöbben, és
Kölcsönös most a cserbenhagyás,
Láncban jajdul a megdöbbenés,
Határokon át sóhajt a gyász.

A széteső világ törmelékei
Egymásra nyitnak időt és teret,
És körülfognak tört emlékei,
Mint törékeny portrét a keret.

Zakót húzunk a hófehér ingre,
Rituálékba bújik a támasz,
A sötétnek feltett kérdéseinkre
Két rövid morze-jel a válasz.