Szivárvány kél Hullámvölgyeken, Kék ruhák fakulnak Fáradt hölgyeken. Pusztuló parton állok, A szél permetet szitál. A szememet csípik az álmok, A hajnal beinvitál. Lehullik rólam minden gátlás Már ébrednék, de késik a váltás, És finom kezeid lágy suhogása, Így torkollik az éj halk szuszogásba. Szép reggel éled, Megalvadnak a könnyek. Lassan nyílik szemem, Csodás álmok jönnek.
Együtt vágtunk neki a létnek Együtt kezdtük a „nagy csatát” Vakon bíztunk a végtelenben Minket úgysem verhet át. De a végtelennek vége lett S mi egyensúlyozunk a partján A végtelennek neve is van Mi csak úgy hívjuk Tarján. Mellettünk mindenki „alázuhan” Mi még egymásba kapaszkodunk Mert a hülye gyermek-léthez Még mindketten ragaszkodunk. Bér egyre erősebb a sodrás, Mi még álljuk a sarat És kifésülünk még hajunkból Néhány jól sikerült nyarat. Hogy hogyan éljünk? Sokan tudják. Van rá jó pár elmélet. De ami tényleg meghatároz: A mézszínű emlékek. Arany barnára sült álmok De fehér még a beteljesülés Ma már kormozó lánggal égetnek a lányok S a hit az álmokban nagyon kevés. És az idő nem kérdez, Nem vacillál, telik. És nekünk még sok van hátra A fenékig-tejfelig. És ha már túl erős az ár És nem tudjuk tartani magunk Még az utolsó hullám előtt Kell a mélybe ugranunk. Hogy ne az élet sodorjon, Mert nem mindegy, hogy ugrunk, vagy esünk, Mert valami csak úgy adódik, De valamit magunkért teszünk.
A jövő hetünket vádolom A következő hónapot Minden álmomat jövőre áttolom És elhalasztom a holnapot A múlt ellen érvel Agyamban minden Mégsem sikerül a jövőben hinnem. Gondolataim újra lángokban állnak Most nagyon örülnék egy régi barátnak.
Csak a világ, ha nem körül Előttem hegyvidék terül Mögöttem házam, szakmám és mázam. És várom a hatást. Hogy élek-e? Nem tudom. Élnek helyettem és bennem is gazdagon. Érvek és elvek azt mondják, kellek. Én nem tiltakozom. Tiltakoznak hát helyettem mások Megmondják nekem mennyi a már sok Szerető figyelmek, óvó hitelvek És én hiszek. De néha reggelente, ha szemem véreres Lelkem mélyén izzik a vitázó DNS. Kényszer számadás, nincs feltámadás. Tévémben nincs adás.
Én nem sietek sehova Csak leülök és hallgatok Ha ide ülsz Te is mellém Talán Te is hallhatod. Én nem sietek sehova, Csak állok némán szótlanul Mint félretett szóló hangszer, Mely újra régi csendet tanul. Én nem sietek sehova Ülje le mellém, s hallhatod, Ahogy csendes perceimben Mindig Rólad hallgatok.
Különös napfényre ébredtem Hangosan kínálta magát. Szűkülő pupillám fekete ködében Bizonygatta vakító igazát. Vártam hátha erejét veszti És széttörik egy ablakon, Visszaalszom egy pillanatra És álmomban hallgatom. A fény, mint a víz, utat talál Kitölti lassan a teret Szétfeszíti a hangtalan küzdő Még álmodni kész szemüreget. Néhány pillanat és magamra találok Álmaim magamról nyújtózva levésem És a fényesen száguldó Szombat reggelt Szándékosan lekésem.
Sokan észrevétlen Szomorodnak el, Sokan várnának Tovább is ha kell. Sokan váratlanul Állnak tovább Sokan türelemmel Óvják a csodát! Sokan rohannak Haláluk elé Sokan megállnak Arccal a nap felé. És néhányan Karjuk kitárva forognak Esőkben láthatatlanul Mozognak, Mezőkön hevernek Ruhátlanul és Szobákban gyilkolnak Ártatlanul. És vagyok én, Ki gyilkolni gyáva Beleolvadok A szobák falába. Nem forgok mezőkön Mezítelen csak Vaskos takarókban Félig éberen. Hiányzik álmaim Puhasága, Az álom A lélek ifjúsága.