Legalább azt mondd meg, hogy hová menjünk, 
az ostobákkal mihez kezdjünk. 
A szupersztrádám a hiperkarma, 
ez a sorsom. Nekem is meg lett írva. 
Aki írta az az égbõl nézi, 
ott az első sorban ül és mégsem érti. 
Csak bámul rám, hogy minden rendben
- neki könnyebb minden. 
Azt a dobhártyát kicsit összébbhúzni, 
süket füllel könnyebb úszni. 
De ha engem hallgatsz melléd úsznak, 
a füleid nélkül is visszahúznak. 
Hát ez van. Csak azt nem tudni, 
hogy te mi a faszér' jársz el szórakozni, 
ha alszol szinte egész végig, 
csak akkor kelsz mikor a pultból kérik. 
És már olyan mindegy, hogy mennyit is iszol
és olyan mindegy, hogy mit is gondolsz. 
És marhára nem baj, ha sosem bírtak
akik azt se' tudják hogyan hívnak. 
Ez az egész, ha mi épp úgy vesszük, 
ahogy mindenki más is itt velünk együtt, 
igazi. Pedig csak annak tűnik. 
Akik igazak, azok az ilyet el nem tűrik. 
Ez a helyzet, ez csak a lóvét nyeli. 
Aki megengedheti, mind megengedi. 
A világ az ilyen, és itt vagy benne. 
Hát mondd meg nekem, mi értelme van
a táncnak, ha nem a szex meg a drogok
ami igazán kell. Ez az a dolog, 
ami eltűntet, mint a szamarat a ködben. 
És mellettem vagy de messze tőlem. 
Aki számít, azt te sosem látod. 
Aki valamit is akar, az a jóbarátod, 
aki megesküszik, hogy jóbarát vagy, 
pedig többnek tart, mint egy jóbarátnak. 
Az a sumák fajta, az sosem mondja, 
csak nevetgél, hogy neki nincsen gondja. 
Pedig elevenen eszi meg a penész érted. 
Sokra képes, aki szeret téged. 
És hiába mondod, hogy sosem kérted. 
És hiába mondod, hogy azt nem lehet. 
És te hiába látod, hogy szép az élet. 
Ha nem látja senki más, cseszheted. 
Vége.

1

Láttad?

Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk.

Láttad?

Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.

Láttad?

Ez a gyászos, furcsalombu fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.

Reichenberg, 1928. február 25

2

Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.

Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.

Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem

Reichenberg, 1928. május 22

3

Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.

És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.

Reichenberg, 1928. január 18

4

Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...

Budapest, 1927. december 24

5

Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
ujra szép
és meglátok rajtad mindent ujra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és szájad ujra oly piros és
a fogaid is ujra csillogók,
s a szemeid is ujra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most ujra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...

Reichenberg, 1928. január 12

6

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.

Reichenberg, 1927. november 15

7

A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
   jaj
görbülésébõl már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
   amelyek ablakán
      láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.

Reichenberg, 1928. június 16

9

Nyujtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehúnyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba...
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felémnyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.

Budapest, 1927. december 28

10

Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszürődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...

Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...

Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

Látod megszelídült, amit küld az a nézés, ez nem babonáz meg már,
Persze tetszik meg minden, de ami jönni fog innen, azért 
tulajdonképpen kár,
 
Be is van rúgva, szégyelli-tudja és reméli, hogy én is nagyon,
Én meg jelzem persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom,
 
A szívek szőrösen őrölnek, valami port löknek körbe-körbe a testbe,
Szépen erőlködött, talán még nyögött is egy kicsit, egy filmből leste,
 
De semmi sem úgy van,a TV csak zúg, van egy lassú, de ugrik a cédém,
Az utak gőzölnek, a malmok őrölnek, a szívemet kiszartam a WC-n,
 
Aztán felöltözött, talán Pestre költözött, ott láttam minden esetre,
A Váci utcában a könyvét árulta, sárga ruhában volt és festve,
 
Volt egy napocska a régi homlokra, és tudtam, hogy ő olyan krisna
Tudatú hívő lett, s hála az Istennek, hogy többé már nem néz vissza.
 
Most Nagy Lászlót olvasok, mindenki tudja, jobb egy Isten is, mint a 
semmi,
Fogatlan úszóknak meg mi a túrónak kellett a folyón átmenni,
 
A túlsó partra, ott meztelen szaladna az a régi béna pár akkor,
És én boldog volnék, és belesimulnék, mindegy mi mondaná, vackolj 
belém.

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
 Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
 Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
    Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
 A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
 Zsibongva hadával a völgyben alant
    Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
 Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
 Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
    Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
 Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
 Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
    És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
 Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
 Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
    Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
 E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
 Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
    Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
 Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
 Jézusa kezében kész a kegyelem:
    Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
 Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
 Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
    Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
 És pattog a bomba, és röpked a gránát;
 Minden tüzes ördög népet, falat ont:
    Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
 Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
 Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
 Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
 Harcos paripái nyihognak alant:
    Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
 Zászlós kopiával hős Ali temette;
 Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
    Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
 Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
 Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
    Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
 Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
 Sátrában alusztok, a széltül is ó:
    Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
 Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
 Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
    Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
 Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
 Én láttam e harcot!... Azonban elég:
    Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
 Kő módra befolyván a hegy menedékét:
 Ő álla halála vérmosta fokán,
    Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
 Dícséretiből az otromba gyaurnak?
 Eb a hite kölykei! vesszeje vár
    És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
 Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
 Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
    Ki miatt lőn ily kora veszte!

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, 
s nem érti, hogy mások feleletül 
a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, 
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, 
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, 
akivé maga is válik általa.

Cum ventrem ventri, femori femur, ora labellis
     Conserui, et cunno mentula delituit,
 Principio cunctas vincis lasciva puellas,
     Nequitiae, et cedit nostra libido, tuae.
 Amplexus hederas superant, et basia conchas,
     Nec deest officio, dextera, lingva, natis.
 Postquam effusa tibi est nimium festina voluptas,
     Iam satis est, clamas, Lucia, iam satis est!
 Quid medium praecidis opus? quid inepta repugnas?
     Expecta, nondum, Lucia, defutui.

Hashoz a has, ha tapad, comb combhoz, száj meg a szájhoz,
     és ha tövig becsuszott már a punádba botom,
 nincsen olyan lány több, aki ily remekül herebélne:
     bármit is óhajtok, megteszed egyszeriben.
 Repkény így nem ölel, kagyló így nem tapad egybe,
     szorgos a markod, a szád, friss a farod, kicsikém.
 Ám, amikor kielégültél már, s únod a hajtást,
     egyszeriben: "Ne tovább!" - így nyekeregsz - "Ne tovább!"
 Mért ne csinálnánk hát? Mit iparkodsz úgy befejezni?
     Lúcia, várj addig, míg nekem is sikerül.

Bánatos kurváim emlékezete

„Sosem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe. Húszéves koromban elkezdtem vezetni egy kimutatást: név, életkor, helyszín meg egy rövid emlékeztető a körülményekről és a módozatokról. Ötvenéves koromig ötszáztizennégy nő, akikkel minimum egyszer együtt voltam. Aztán, amikor már a testem nem bírta az iramot annyi nővel, abbahagytam a listát, mert papír nélkül is fejben tudtam tartani őket. Megvolt a magam külön etikája. Sose vettem részt csoportos dáridókon, nyilvános viszonyt se folytattam, nem adtam ki titkokat, és se testi, se lelki kalandokat nem fecsegtem ki, mert fiatalkorom óta tudtam, hogy egyiket se lehet büntetlenül elkövetni.”

Nyugodj békében!

Amikor majdnem színültig van már
hínárral, algával, nyaralómócsinggal
(a víz épphogy ellepje!),
megvárjuk, amíg egyenletesen,
szürkén izzik a Nap fűtőspirálja,
akkor a gyorsfőző KEMPING-patentfazékra
rákattantjuk az eget.

Az aprítórákokat elevenen
hajítjuk a lobogó lébe,
ezek berregve kockára darabolják
az egészben feltett
üdülőgerincet, és agóniájuk közben
levendulaszínű felhőt lövellnek,
ez kölcsönzi
az önálló fogásnak is bőséges
„Beutalt-ragu”
különleges színét és zamatát.

Tálalás előtt gondosan lemerjük
a tetején úszó hajolajat.
A tálba szűrve két evőkanál
állon érlelt borotvahabbal elkeverjük,
csípős szappant reszelünk rá gazdagon,
ízlés szerint ólomecettel
és körömfeketényi „Atléta”
lábpúderrel fűszerezzük.

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

 Sohase szerettél, nem volt pillanat,
 ennem is ha adtál, soha magadat,
 örökkön-örökké sírok amiért
 annyit dideregtem érted, magamért!

 Végeérhetetlen zokogok veled,
 ahogy szoritásod egyre hevesebb,
 ahogy ölelésem egyre szorosabb,
 egyre boldogabb és boldogtalanabb.