Élete gyertyáját soknak eloltá,
Miatta vált számos falu holttá.
Ha beszóltak néki, hogy ronda a lova,
Dobta a kardját, bár nem tudta hova.

Számára fontos a jóság, s a haza,
Fürtös kis hajával kibaszott laza.
Agyongyúrt lovakon a társak is mennek,
Az égvilágon semmi értelme ennek.

Iszik, mint gödény, megrúg, mint ló,
Tyúkszaros élete alávaló.
De segítőkész és szuggesztív alak,
Hulláját szívesen ennék a halak.

Sebére nem kell se géz se vatta,
Kivénhedt lova megszakad alatta.
Imádja őt az egyszerű nép,
Nekem is van róla a falon kép.

Repül az idő, rohan az élet,
Conan a hátadba állít egy széket.
Baráti kacaj, sörrel telt korsó,
Conannek ütésed falra hányt borsó.

Mindenki elhagy, te maradsz egyedül,
Hogy ne sírj, majd Conan a háztetőn hegedül.
Hisz Ő egy művész, valódi zenész,
Hajában tetvek, csizmáján penész.

Vége mindennek, ha indul, mint henger,
Humorát hallod: „Hm, hm vak ember!”
Nyugszik a nap már, csendesül a világ,
Lakása barlang, szarszagú gulág.

Lehull a levél, bús felhők jönnek,
Érzékeny lélek, szemében könnyek.
Vádlija beton, bicepsze kerek,
Ő egy-személyben a felmentő sereg.

Vigyázz nagyon, ha elönti a méreg,
Teste, mint üllő, agya, mint féreg.
Ha dühös, nem állhat útjába a Bakony,
Hörög, ha orrát eltömi a takony.

Bármilyen tőgyet fél kézzel megfej,
Ebből is látszik, mekkora seggfej.

Szája hússal, ökle dühvel tele,
Bicepsz volt régen, oviban a jele.
Menekül a város, sikít fél a tér,
Ha felbuzdul benne az ősi barbár vér.
Hullanak a fejek, ha kardja lesújt,
Hisz éveken át csak nyomta a súlyt.
Bátor, okos, bölcs-szép, kemény,
Amikor eljő, véle tart a remény. 
Imádjad hát Őt és sose hídd harcba,
Ha nem akarod, hogy ökle zúzzon arcba.