Először is bemutatkoznék: Deák István vagyok vagy más néven Pityesz, 
Pityerszer, vagy Stefi. Az az ember vagyok, aki azzal büszkélkedhet, 
hogy talán még máig is a legtöbb időt töltötte a vőlegénnyel és 
szemtanúja voltam bimbózó kapcsolatuknak és bizonyos értelemben talán 
összekötő kapocs is vagyok kettőjük életében. Talán ezért is kértek 
meg arra az elképzelhetetlenül megtisztelő feladatra, hogy idézőjelben
adjam össze őket és anya helyett apakönyvvezetőjük legyek.

Mivel én még nem vagyok házas és emlékezetem szerint nem is voltam, 
bár ebben nem lehetek egészen biztos…

A lényeg, hogy én nagy bölcsességeket ezzel kapcsolatban nem tudok és 
nem is akarok mondani.

Kedves Zsofulán és Dancsi!

Még egyszer köszönöm, hogy megkértetek rá, hogy szóljak hozzátok 
életetek eddigi legfontosabb eseményén.
Ezt egy kicsit rendhagyó módon fogom tenni.

Látom szépen összejöttünk. Mindenki itt van és mindenkinek a valakije.
Hát hajoljatok most közelebb és füleljetek:

Egy mesét szeretnék elmondani most nektek. Egy mesét egy országról, 
egy városról, barátságról és szerelemről. Már nem is tudom milyen 
régen, talán az előző évezredben, egy erdőkkel határolt eldugott 
varázslatos völgyben, hol a házak a fák között az égig érnek, hol a 
bányák sok titkot rejtenek és a patakok vize vörös, megszületett egy 
ifjú. Deli kis legény volt. Első pillantásra látszott, hogy nagyon 
okos ember lesz majd belőle, mert a fejét majd szétvetette az ész. 
A rosszindulatú emberek, kik mindenütt a földön a legnagyobb hangúak 
vízfejűnek mondták, de az avatott szemek különösen az édesanyja és az 
édesapja tudták, hogy a gyermeknek nemcsak a feje nagy, hanem a dolgok
is melyekre hivatott. El is nevezték Dánielnek, mint a prófétát.
Teltek múltak az évek és a kis Dani szépen cseperedett. A teste lassan
hozzá nőtt a fejéhez és az anyatejjel és a városi szmoggal magába 
szívta azt a varázserőt, ami kiemelte őt a környékbeli ifjoncok közül.
Bátyja akkor már a helyi suhancok vezére volt és szívesen cipelte 
magával portyázásaikra. Szüleik, kik jóra való emberek voltak nem 
nézték jó szemmel a két vadfi kalandozásait és úgy döntöttek szellemi 
és testi épülésüknek a legjobb lesz, ha egy időre a nagyanyó veszi 
őket a szárnyai alá.
Az anyó az erdőben élt és az előzőekben már említett rosszindulatúak 
szerint boszorkány volt, de a valóság az, hogy csak nagyon jól ismerte
 a természetet. Értette a fák nyelvét, tudta melyik gomba finom és 
ehető, engedelmeskedtek neki a vadak és ismerte a mézkészítés 
fortélyát is. A két kis gazfickó félt is tőle, de csodálattal is 
tekintett rá. Az erdő, ahol a mézeskalács háza állt varázslatos egy 
hely volt, tele sárkányok lábnyomaival és csontjaival és kővé meredt 
növényekkel és állatokkal.
Egy nap, mikor az anyó mélyen elaludt a fivérek kiszöktek és vadul 
csatangolni kezdtek az erdőben. Figyelmen kívül hagyták nagyanyjuk 
intő szavait, hogy ne zavarják meg az erdő csöndjét, mert olyan 
dolgokat is föllármázhatnak, amivel nem szívesen találkoznának. A fiúk
gyökerestül tépkedték ki a virágokat, hangosan kiáltoztak és 
kurjongattak frissen szerzett szabadságukat megünneplendő. Ők nem 
tudták, de a rengeteg egyre szigorúbb szemmel figyelte őket, az 
állatok összesúgtak a hátuk mögött a virágok tüskéket növesztettek, a 
vargányák galócává változtak a nyomukban. Sötét fellegek gyülekeztek 
és egy pillanat alatt olyan feketeség támadt, hogy még a 
szentjánosbogarak is eltévedtek röptükben. Az imént még oly bátor és 
hangos gyermekek most fülüket-farkukat behúzva nyüszítettek 
félelmükben és egymásba kapaszkodva reszkettek. Az ég dörögni kezdett 
és villámokat szórt, de az égzengésnél is hangosabb volt egy hang, 
mely mélyről jött talán a lelkük legmélyéről és megszólította őket:

Átkot szórok rátok
Átkom hallgassátok
Az idősebb testvér,
a nagyobb himpellér
legyen a rend őre,
amíg ilyen dőre.
Neked viszont Dániel
a próbáimat állni kell.

És innen prózában folytatta:Kapsz tőlem egy varázspofont, akihez meg 
kell találnod a megfelelő embert, akinek ha kiosztod örök barátod és 
fegyverhordozód lesz, de jól vigyázz, csak egy lehetőséged van, és ha 
rossz emberen csattan az csillapíthatatlan és kegyetlen ellenséged 
lesz. A második: elrejtek a világban valahol egy olyan lényt, ami a 
legundorítóbb, amit valaha láttál őt föl kell kutatnod, és föl kell 
nevelned, de figyelmeztetlek, soha ne veszítsd el őt szem elől. Ha ez 
teljesül ő a kabalád lesz, és szerencséd kovácsa, ha nem világ 
életedben szerencsétlen maradsz.
És végül kapsz tőlem egy gyűrűt. Ezt a gyűrűt annak a lánynak kell az 
ujjára húznod, akiben feltétlenül megbízol, akit szeretsz, és aki 
téged is viszont szeret és elfogadja az undorító kis szörnyeteged és a
pofonnal szerzett barátodat. Ebbe a gyűrűbe egy dallam van bezárva. 
Azzal egy eltéphetetlen lánccal a nyakába akasztotta a gyűrűt. A lánc 
csak akkor oldódik ki, ha megtalálod a tökéletes másik szólamot 
- mondta. Ha mindhárom feladatot maradéktalanul teljesíted boldog és 
elégedett leszel, míg világ a világ. Segítségül kapsz tőlem egy 
varázsgitárt, melyet ha megpengetsz az emberek azon nyomban a barátaid
lesznek. Azzal a hang megszűnt, az ég egy csapásra kiderült. A fiúk 
szó nélkül, leszegett fejjel haza indultak. Nem beszéltek a 
történtekről senkivel. Az idősebb fivér hamarosan beállt csendőrnek, 
mert csillapíthatatlan vágyat érzett a rend fenntartására. 
A kisebbik fiú pedig elindult a világba, hogy megtalálja a párját. 
Az édesanyja, ki nagyszerű szakácsnő és csodás pedagógus hírében állt 
csomagolt egy kis hamuba sült vadast és egy kis jóféle tatárbífszteket,
és mert tartóztatni nem tudta útjára engedte, hogy beteljesítse a 
sorsát. Az ajtóban édesapja, kit a környékben nagyon tiszteltek éles 
esze, humora és igazságos, de határozott fellépése miatt csak annyit 
mondott útravalóul: Nem szép az egy költőtől, ha nincsen nála 
„töltőtőll”, és átnyújtott a dalnoki ambíciókkal bíró fiának egy 
aranyozott pennát és hozzá tette, inkább írj, mint sírj.
Az ifjú Dani kissé kócos lélekkel, de kalandra készen vágott neki 
eljövendő életének.
Eközben a birodalom egy másik tartományában, melyet Bohákiának hívtak 
nagy öröm érte a királyi párt, mert éppen a költészet napján 
megszületett az ifjú királylány. Akit nagyon bölcsen Zsófiának 
neveztek el. A kislány a jeles születési dátumnak megfelelően maga 
volt a költészet. Vonásai rímeltek, hangja dallamos, mozgása ritmusos 
volt egész megjelenése egy himnuszhoz, de még inkább egy ódához 
hasonlított. Kétség sem férhet hozzá, hogy varázserővel született. 
Minden érdekelte, mindenről kérdezett és mindennel és mindenkivel 
beszélgetni akart. Kezdetben szavakat intézett a növényekhez, de azok 
némák maradtak számára, később ugyanezt megpróbálta az állatokkal is 
és láss csodát, azok csak Zsófia számára érthető nyelven, válaszoltak.
Míg édesanyja a királyné Bohákia külügyeit intézte külhonban, a király
pedig a belügyekkel volt elfoglalva a kis királylány barátokat talált 
magának a tartományi lovardában, amit a lovászok csak Makinak hívtak. 
Különösen egy Diégó nevű ménnel volt közeli a kapcsolata, naphosszat 
csak beszélgettek és hangosan nyerítettek jókedvükben. Az egyik nap a 
paripa fájlalni kezdte a jobb mellső lábát és erősen sántított, ezért 
segítséget kért jó barátjától. Zsófi először savós patairha 
gyulladásra gyanakodott, de aztán meglátta, hogy valami beékelődött a 
ló patkója és a patája közé. Fölemelte a lábát és akkor látja, hogy 
egy csodaszép gyűrű az. Kiemelte a gyűrűt, amely csodásan világított 
és halkan csak belső lényében rezonálva azt súgta neki, hogy ez a 
gyűrű kulcsot jelent a boldogságához. Onnantól kezdve nagy becsben 
tartotta, de mivel nagy volt az ujjára egy láncon a nyakában hordta. 
Érezte, hogy ennek a gyűrűnek nagy jelentősége lesz az életében. 
Ahogy cseperedett egyre takarosabb hölgy lett belőle és a daliás 
legények csakúgy legyeskedtek körülötte, voltak köztük vitézek, 
sportolók, erősek és eszesek de akárhányszor egy hódoló közelebb 
kerülhetett volna Zsófiához a gyűrű fölizzott és iszonyatos fájdalom 
járta át a királylány testét és lelkét. Így szülei nagy bánatára 
kezdte elkerülni az ifjakat, de az ékszert valamilyen mágikus okból 
soha nem vette le és nem is beszélt senkinek, annak furcsa 
viselkedéséről. Így teltek az évek. A kislányból szemtelenül bájos 
csitri, majd költőien szép hajadon lett, akinek szépségéről messze 
földön legendák meséltek. Ő és gyönyörű udvarhölgyei, kiket 
barátnőiként szeretett járták az országot és férfiakat megszégyenítő 
bátorsággal és ügyességgel ülték meg a lovat. Édesapja János Király 
sokszor nézte aggodalommal lánya mutatványait, miközben Krisztina 
királynővel a palota varázslatos kertjében üldögélt, melyet lilára 
festett az egész évben virágzó zsálya. Amikor a lányára nézett azért 
mindig volt egy kis szomorúság a szívében, mert nagyon vágyott már az 
unokákra, de ezt vele soha nem éreztette. A hercegkisasszony élvezte 
szabadságát, de soha nem élt vissza vele. Szerette a jó mulattságokat,
de ismerte a mértéket is, míg kortársai a bor és a hús mámorában 
mulatoztak ő egyikkel sem kötött szoros barátságot.
De térjünk vissza az ifjú Dánielhez. Az eltelt idő alatt ő is jóképű 
ifjúvá serdült, daliás termetével és még a szomorú füzeket is 
nevetésre sarkalló rímeivel a társaság központja volt. A kocsmákban és
a mulatságokban jól ismerték őt és hű barátját, kit mindenki csak 
Cinkosnak hívott, vicces mosolya és a bortól bódultan elkövetett 
csínytevései miatt. Hősünk barátjával még vándorlásai elején 
ismerkedett meg. Kapcsolatuk egy jól irányzott pofonnal indult, 
amit Dani osztott ki a nem éppen szimpatikus fiúcskának. És onnantól 
kezdve egyszerűen nem tudta lerázni magáról. Már régen megfeledkezett 
a mágus intelmeiről, de a varázslat nem vesztette erejét a felejtés 
alagútjában. Így a pofon ellenére, vagy inkább annak hatására országos
cimborák lettek. Együtt járták az oskolákat, a kocsmákat, együtt 
énekeltek és táncoltatták a fehérnépet és volt, hogy együtt is laktak
egy leánykánál.Épp őrként dolgoztak egy mezőn, amikor iszonyatos zajra 
lettek figyelmesek mintha valaki fűrészelt volna a fejükben egy 
életlen fűrésszel. Keresték a zaj forrását, de csak nem lelték. 
Végig kutatták a megyényi területet, de nem lelték a lárma okozóját. 
Danit nem hagyta nyugodni a dolog, és úgy döntött, ha törik ha szakad 
megtalálja az éktelen robaj  gazdáját  Már két napja gyalogolt, és a 
hang egyre csak erősödött, végül egy táblához ért, melyen valaha ez 
állhatott: Ide nem jöhetsz be kardal, de az akkora már megkopott 
feliratból csak ennyi maradt: Kartal. A falu lakatlan volt, lakóit 
ekkora már elzavarta a fülsiketítő lárma. A tábla alól jött az 
elviselhetetlen zúgás. Lenézett és olyan undorító dolgot látott, 
mint még soha. Egy szörny, vagy inkább szörnyecske aludt a tábla 
alatt és jó kedvűen horkolt. Hősünknek nem szállt inába a bátorsága és
megbökte a kis dögöt egy bottal. A lény fölugrott és ijedtében 
világgá akart futni, de Dani utána ugrott és elkapta, valamilyen 
rejtélyes késztetést érzett, hogy kézhez szoktassa és fölnevelje a kis
förmedvényt és tudtán kívül teljesítette a második próbát is a 
boldogságához vezető úton. Így hárman folytatták kalandozásaikat. Dani
minden alkalmat megragadott, hogy énekelhessen, hátha megtalálja a 
tökéletes harmóniát és vele a párját, de a gyűrű mindig a nyakában 
maradt.
Eközben Zsófia kit egyre jobban foglalkoztatott a nyakában hordott 
gyűrű története, kutatni kezdett. Könyvtárakat forgatott föl, öreg 
bölcseket és varázslókat kérdezett ki, de senki sem tudta a kérdéseire
a választ. Végül bátorságot merített és megkérdezte a legbölcsebb 
személyt, akit ismert, az édesapját. János király furcsán nézett a 
lányára, de azt tanácsolta neki nézzen szét a palota padlásán. Ott 
vannak a tartomány legrégebbi könyvei, hátha azokban válaszokra lel. A
leány úgy is tett minden könyvet átnézett, mígnem az egyik láda alján 
talált egy kéziratot, melyet még az öreg király az ő nagyapja, ki nagy
történetíró hírében állt, vetett papírra. Ebben szerepelt egy varázsló,
aki egykoron készített két mágikus hatalmú gyűrűt. Az egyik egy férfié,
a másik pedig egy nőé. A két gyűrű visszavonhatatlanul vonzza egymást,
de számos próbát kell a gyűrűk gazdáinak kiállnia, míg egymásra lelnek.
Az iratban rá lelt a próbákra, melyeket a férfinak kell kiállnia és 
lázasan keresni kezdte a saját próbatételét. A leírásban az állt, 
hogy a gyűrűben el van rejtve egy csodálatos dallam, ami csak akkor 
szólal meg, ha a másik gyűrű ura énekel a jelenlétében. És a két 
dallam harmóniája kioldja majd a láncot, mely a gyűrűt urához köti és 
örökre összefonja majd a szerelmeseket. Onnantól kezdve Zsófi 
mindenhol nyitott füllel járt kereste az ismeretlen dallamokat és 
minden alkalmat megragadott, hogy találkozzon a tartományba tévedt 
ismeretlen zenészekkel, de a varázslat elkerülte.
Minden év őszén tartották Bohákiában a Nagy Szarvasvadászatot. 
Ilyenkor nagy ünnepséget csaptak, melyen ott volt a tartomány apraja 
nagyja, folyt a bor a sör és a pálinka. A két jóbarát fülébe is jutott
a hírből és nem ők lettek volna, ha nem jelennek meg a nagy eseményen
és Danit valamilyen oknál fogva a szokottnál is jobban vonzotta és 
lázba hozta a mulattság. A kis szörny miatt mindig volt ülőhelyük a 
pultnál és gitár szólamaikkal és saját költeményeikkel szórakoztatták 
a nagyérdeműt.
Természetesen a királyi család is megjelent a vigasságon. Zsófiának 
rögtön megütötte a fülét a csodás bariton és vonzotta a dallamok 
lágysága és harmóniája. Aztán megpillantotta Danit, amint az emberek 
gyűrűjében énekel. Érezte, hogy csak ő lehet a férfi, akiről a 
nagyapja könyvében olvasott, és akit – bár még sosem látott már oly 
jól ismert, de mégsem történt semmi. A gyűrű meg sem mozdult. A 
dallamok cikáztak a hangnemek váltakoztak, de a varázslat elmaradt. 
Zsófi csüggedni kezdett, nagyon félt, hogy ez az ifjú, akiben annyira 
biztos volt, hogy a tökéletes társa mégsem az az ember, aki megtöri az
átkot. Könnyei eleredtek, és szomorúan énekelni kezdett, csodálatos 
éteri hangon az istenek énekelhettek valaha így az Olümposzon. Az 
emberek elhallgattak. Síri csönd támadt csak Zsófi énekelt. A hangja 
átjárta az emberek szívét. Dániel kővé meredt, még soha nem hallott 
ilyesmit, érezte, hogy ez az a dallam, amit már évek óta keres, mégsem
mert énekelni, hosszú percek teltek el és e percek hónapoknak tűntek.
Aztán becsukta a szemét és hagyta, hogy átjárja Zsófia éneke, majd 
dúdolni kezdett egy régen magában dédelgetett ősi dallamot, valahonnan
a múltjából, abból a régi rengetegből. És e két hang összefonódott, 
lágyan összesimult és leoldotta a fiatalok nyakáról a gyűrűket.
A varázslat folytatódott és az ünneplő vendégsereg egyszerre csak 
násznéppé változott, a szerelmesek pedig menyasszonnyá és vőlegénnyé 
a szörnyből gyűrűhordozó, Cinkosból pedig apakönyvvezető lett.

Szerencsére a gyűrűk sem vesztek el, hanem éppen az én kezembe hulltak,
hogy most odaadhassam nektek, hogy a kiállt próbák után megérdemelten 
egymás ujjára húzhassátok. Azt kívánom, hogy ez a gyűrűket kioldó 
csodás harmónia kísérje végig egész további életeteket, ami remélem 
legalább annyira varázslatos lesz, mint az eddigi volt.