Majmim, kik eleddig testvérim valátok
fán csimpaszkodtomban hű társim valátok,
meghatva állok ím búcsúzni alátok,
mivel kezdetét vőn emberré válásom,
sok hasraesés közt két lábra állásom.
Az kies barlangban lészen már szállásom.
De bármerre viszen rangos emberségem,
testvér-emlékitek soha meg nem sértem.
Esküre emelem kezem…
Na mit csodálkoztok ezen?
Persze! Ezt mellsőnek nevezik, akik
még oktalan makik!
Kívánom, teremjen bőséget sok fátok,
tömje pofátok
gubó, gubacs, inda.
Nekem jó lesz majd a velős palacsinta!
Ugye, most csorog a nyálatok,
alsóbbrendű növényevő állatok?
Meg ne szenvedjétek a tél kemény fagyát…
néhány viseltes gatyát
eljuttatok majd hozzátok,
de nehogy a fejetekre húzzátok,
idétlen barmok!
Különben is mit akartok,
fejlődéstanilag visszamaradt emlősök?!
Korcsok vagytok, nem ősök!
Meggyalázzátok a késő utódokat!
Kaktusz bökje meg az ülőgumótokat!
Mars innen! Végeztem! Slussz!
Nézze meg a Pithecanthropus erectus!

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérízű széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyű malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a kínnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
- mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem tűri géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérízű szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyű Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
múltak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, búzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha túl leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, búzát,
bort a feledésre!

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Hajnalban félháromkor - szokás szerint -
 álmomban megjelentek Benke és Pierre.
 Azt mondtam: "hát itt vagytok megint"
 és feljebb húztam a takarót.
 "Mondd, honnan bújtunk elő?" -
 kérdeztem Pierre-t.
 "Mondd, honnan bújtunk elő?" -
 utánzott Benke,
 s mellém bebújtak ők.

Ezután azt álmodtam, hogy Pierre köhög,
 erre azt mondtam: "Benke, nyúlj ki csak,
 a hamutartó és a könyvek között,
 a széken találsz egy pohár vizet.
 Igyunk mind a hárman
 egy kortyot, azután
 tegyük el magunkat holnapra,
 Benke,
 Pierre, meg én."

Legalább azt mondd meg, hogy hová menjünk, 
az ostobákkal mihez kezdjünk. 
A szupersztrádám a hiperkarma, 
ez a sorsom. Nekem is meg lett írva. 
Aki írta az az égbõl nézi, 
ott az első sorban ül és mégsem érti. 
Csak bámul rám, hogy minden rendben
- neki könnyebb minden. 
Azt a dobhártyát kicsit összébbhúzni, 
süket füllel könnyebb úszni. 
De ha engem hallgatsz melléd úsznak, 
a füleid nélkül is visszahúznak. 
Hát ez van. Csak azt nem tudni, 
hogy te mi a faszér' jársz el szórakozni, 
ha alszol szinte egész végig, 
csak akkor kelsz mikor a pultból kérik. 
És már olyan mindegy, hogy mennyit is iszol
és olyan mindegy, hogy mit is gondolsz. 
És marhára nem baj, ha sosem bírtak
akik azt se' tudják hogyan hívnak. 
Ez az egész, ha mi épp úgy vesszük, 
ahogy mindenki más is itt velünk együtt, 
igazi. Pedig csak annak tűnik. 
Akik igazak, azok az ilyet el nem tűrik. 
Ez a helyzet, ez csak a lóvét nyeli. 
Aki megengedheti, mind megengedi. 
A világ az ilyen, és itt vagy benne. 
Hát mondd meg nekem, mi értelme van
a táncnak, ha nem a szex meg a drogok
ami igazán kell. Ez az a dolog, 
ami eltűntet, mint a szamarat a ködben. 
És mellettem vagy de messze tőlem. 
Aki számít, azt te sosem látod. 
Aki valamit is akar, az a jóbarátod, 
aki megesküszik, hogy jóbarát vagy, 
pedig többnek tart, mint egy jóbarátnak. 
Az a sumák fajta, az sosem mondja, 
csak nevetgél, hogy neki nincsen gondja. 
Pedig elevenen eszi meg a penész érted. 
Sokra képes, aki szeret téged. 
És hiába mondod, hogy sosem kérted. 
És hiába mondod, hogy azt nem lehet. 
És te hiába látod, hogy szép az élet. 
Ha nem látja senki más, cseszheted. 
Vége.

1

Láttad?

Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk.

Láttad?

Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.

Láttad?

Ez a gyászos, furcsalombu fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.

Reichenberg, 1928. február 25

2

Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.

Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.

Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem

Reichenberg, 1928. május 22

3

Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.

És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.

Reichenberg, 1928. január 18

4

Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...

Budapest, 1927. december 24

5

Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
ujra szép
és meglátok rajtad mindent ujra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és szájad ujra oly piros és
a fogaid is ujra csillogók,
s a szemeid is ujra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most ujra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...

Reichenberg, 1928. január 12

6

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.

Reichenberg, 1927. november 15

7

A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
   jaj
görbülésébõl már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
   amelyek ablakán
      láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.

Reichenberg, 1928. június 16

9

Nyujtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehúnyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba...
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felémnyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.

Budapest, 1927. december 28

10

Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszürődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...

Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...

Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.

Míg a szabad mezőkön jártál,
szedd össze, pajtás, amit láttál,
mit szívvel, ésszel zsákmányoltál,
vidám vitáknál, leányoknál.

Mint Noé a bárkába egykor,
hozz fajtát minden gondolatból,
ábrándok árvult szerepét is,
álmaid állatseregét is.

Lapuljanak bár ezredévig
némán, mint visszhang, ha nem kérdik,
szavaid annál meglepőbbet
dörögnek majd a kérdezőknek.

Figyelj hát és tanuld a példát,
a messzehangzóan is némát.
Karolva könyvem kebelemre,
nevetve nézek ellenemre.

Mert ha sehol is: otthon állok,
mert az a való, mit én látok,
akkor is, ha mint délibábot,
fordítva látom a világot.

Igy maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.

Látod megszelídült, amit küld az a nézés, ez nem babonáz meg már,
Persze tetszik meg minden, de ami jönni fog innen, azért 
tulajdonképpen kár,
 
Be is van rúgva, szégyelli-tudja és reméli, hogy én is nagyon,
Én meg jelzem persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom,
 
A szívek szőrösen őrölnek, valami port löknek körbe-körbe a testbe,
Szépen erőlködött, talán még nyögött is egy kicsit, egy filmből leste,
 
De semmi sem úgy van,a TV csak zúg, van egy lassú, de ugrik a cédém,
Az utak gőzölnek, a malmok őrölnek, a szívemet kiszartam a WC-n,
 
Aztán felöltözött, talán Pestre költözött, ott láttam minden esetre,
A Váci utcában a könyvét árulta, sárga ruhában volt és festve,
 
Volt egy napocska a régi homlokra, és tudtam, hogy ő olyan krisna
Tudatú hívő lett, s hála az Istennek, hogy többé már nem néz vissza.
 
Most Nagy Lászlót olvasok, mindenki tudja, jobb egy Isten is, mint a 
semmi,
Fogatlan úszóknak meg mi a túrónak kellett a folyón átmenni,
 
A túlsó partra, ott meztelen szaladna az a régi béna pár akkor,
És én boldog volnék, és belesimulnék, mindegy mi mondaná, vackolj 
belém.

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
 Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
 Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
    Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
 A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
 Zsibongva hadával a völgyben alant
    Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
 Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
 Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
    Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
 Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
 Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
    És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
 Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
 Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
    Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
 E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
 Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
    Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
 Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
 Jézusa kezében kész a kegyelem:
    Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
 Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
 Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
    Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
 És pattog a bomba, és röpked a gránát;
 Minden tüzes ördög népet, falat ont:
    Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
 Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
 Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
    Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
 Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
 Harcos paripái nyihognak alant:
    Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
 Zászlós kopiával hős Ali temette;
 Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
    Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
 Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
 Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
    Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
 Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
 Sátrában alusztok, a széltül is ó:
    Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
 Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
 Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
    Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
 Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
 Én láttam e harcot!... Azonban elég:
    Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
 Kő módra befolyván a hegy menedékét:
 Ő álla halála vérmosta fokán,
    Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
 Dícséretiből az otromba gyaurnak?
 Eb a hite kölykei! vesszeje vár
    És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
 Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
 Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
    Ki miatt lőn ily kora veszte!