A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Ím, visszatérek Kityezs városába,                     Kityezs 
oda, ahol születtem.
Lebukom az örvénybe, hol az õrség
kaput kerített.
És visszatértemet az õrség
fogadja úgy, akárha volnék
ellenhadak vezére,
pislog
reám gyanakvón.
És föllelem a feleségem
házam homályán.                                  Az orosz Atlantisz
- Hol vannak barmaim? - ezt kérdem én.
- Az õrség felzabálta,
bõrükbõl csizmát készített.
- Hol a fiam? - ezt kérdem én.
- Felnégyelte az õrség,
a kapukra szegeztetett.
- Hol a leányom? - kérdem én.
- Az õrség meggyalázta,
három váltás, száznegyven õr
végigment rajta sorban.
- S te, asszony? - kérdezem
a feleségem.
S a háznép?
A cimborák?
- A háznép hallgatott - ezt feleli a feleségem -,
s a cimborák
beálltak õrnek, hogy ne férjen
hozzájuk a gyanú árnyéka sem,
s én hozzámentem az uralkodóhoz -
ezt feleli a feleségem.
Így térek vissza Kityezs városába
melyet vezettem,
s amellyel veszkõdött a háznép
s a cimborák.
És nem bírták a mongolok sem
megtörni városunkat,
hol minden elsõ ember hõs volt,
ahol minden
második halhatatlan.
Hozzájuk szólék:
- Cimborák,
mondjátok meg, de szívbõl:
rabok legyünk-é
vagy elmerüljünk szabadon?
És megsütöttünk élve
ezerszer száz bikát!
Visító vadkanokból
százszor százezret is.
A legutolsó marha
ontott oly éktelen
pokoli bûzt és füstöt,
hogy úgy kúszott az égen
a nap, mint két poloska.Az éjbe elmerültünk.
Egy szálig mind. Egészen.
Utánunk nem maradt, csak
a bíbor bõdülése,
s pórok regéi,
pórok regéi
a halhatatlanok,
a Hõsök Városáról.
Ím, visszatérek Kityezs városába,
a Hõsök Városába.
Beh más orcát is öltött
országom népe!
Egyetlen láng sem ég mocsári mélyben.
A nappalok fakultak.
Ló nem nyerít.
Sarló se peng.
A zsír se serceg.
Az orrok gallyakként konyultak,
porhadt a porcuk,
és megpiszültek
halmódra végleg,
holdforma bajszok
már csontkemények,
az állkapocs még emberi,
de bévül halkopoltyúk:
ímé, ily orcát öltött
országom népe.
De visszatérek Kityezs városába,
hol egykoron a hûség
egyenlõ tiszteletben állt a
gabona isteneivel.
A városban nem várt rám senki.
És aki várt - elárult.
S én magamhoz veszek tizenkét
fej hagymát, hogy az én
fejemmel együtt
épp tizenhárom fej legyen.
Hiszen a hagyma -
az élõ természet növénye
e korban is
könnyekre bírhat bárkit.
S így szólék az uralkodóhoz:
- Te itt valóban
uralkodol?
Uralva mindent?
- Uralkodik az õrség.
S magam is uralkodgatok.
S urául engem
a nép elismer...
ezt mondja az õrség.
És én a térre kiteszem -
könnyet facsarni -
hagymáimat,
az élõ természet naiv emlékeit.
E tájon,hol annyi éve
hordják a vígság maszkját,
ahol minden megváltozott,
ahol egyetlen
könnycseppért fejed vétetik,
letépik, mint bocskort a lábról,
levágják, mint egy pörsenést -,
most zokogott az õrség!
És zokogásban tört ki
mindközönségesen a nép is.
Az uralkodó, komoly úr, kinek
a golyváján csillag fityeg,
nyeldeste könnyeit bajszát harapva,
és iszonyú haragra gerjedt.
De nem feledték ám, hogy a
vesztõhelyre vezessenek,
s a tizenkét hagymafejet elásták,
víz örvénylik felettük.
Egyszer majd, egyszer még, igen,
valamikor bizonyosan,
fölkelnek a város felett
a hagymafejek, mind a tizenkettõ,
s fölkél fölébük majd az én fejem
fenyegetõen, jóslatul:
nem az utolsó voltam a vesztõhelyen,                Baka István
nem az utolsó!

***

De azt mondják, hogy Kityezs városát
nem látta senki.
Ha nem, hát nem, tegyük fel:
nem látta senki.
Tegyük fel...

Üvegrózsa csöndjében hajnal
Kibontott hajjal áll ott
a homály ágai meztelen
vállához érnek
Valaki angyal vagy kísértet
száll a fénynek
és ő lehajtott fejjel várja
hogy szótlan kezét az arcán
elaltassa
Részeg balta nyúl ki
a derengésből - izzó fehérbe
áttakarja
Pedig a másik érte járja
elvadult útjait hogy magányát
kitalálja
S míg bent összedől minden
fent száll a fénynek az
angyal vagy kísértet
és zokog mert nehéz a repülés
mely könnyűvé és sóssá
teszi a létet

Faludy György átköltésében

- Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen,
ülök, vénasszony, itt a járdaszélen,
s gerincem görbe, mint egy pléhkanál,
hajam megsárgult, mint a kocsmacégér,
és így rikácsolok a rézfillérért,
rekedten, mint egy ócska papagáj.
A Sátán lelkemet régóta kéri,
s az árokban testemre vár a sár,
s hogy ágyamon utólszor hált a férfi:
van annak több, mint ötven éve már.

- Szemközt a házban d'Anquétille lovagja
Catherine-t, a zsíros pékleányt fogadja,
s be sem zárják, disznók, az ablakot.
A képüket bortól veresre festik,
s hogy csókolódznak, hallgatom napestig,
s mérgemben, mint a pulyka, pukkadok.
Felállok most s a rossz tűzön melegszem,
testem dülöng, mint egy lyukas ladik,
pedig, hidd meg, szűz voltam én is egyszer,
úgy, mint Catherine a múlt vasárnapig.

- Szűz voltam egyszer s százszor szebb a szépnél,
s a Saint Germain des Prés-ben nagymisénél
csak engem néztek már az emberek,
és úgy kergettek, mint vadász a koncot,
bárók, hegyescipőjű udvaroncok,
grófok, papok, kalmárok, hercegek,
és mindegyik kezembe tette volna
minden pénzét, hogy megkaphassa azt,
miért ma többé egy koldus se dobna
vénhedt ölembe egy lyukas garast.

- De akkor még Collin Cayeux-t szerettem,
s Lúdláb királyné konyhájában ketten
a nyársat bámultuk, hogyan forog.
Ilyenkor ő latin dalokba kezdett,
s oly szép volt, akár egy perzsa herceg,
és minden reggel rózsákat hozott;
ültünk egész nap, már az estre várva,
s hogy kék harmat feküdt a pázsiton:
egymásnak dőlve, mint a létra szára
sétáltunk át az éji Párizson.

- Majd egy breton hadnagynak ültem lépre,
ki rút volt, mint a Belzebúb, de vértje
kivert ezüst volt, cifra és nehéz,
és arra mentünk minden alkonyatban,
hol a la Grant Rue St. Jacques torkolatja
a házakon túl répaföldbe vész;
a szénában háltunk és százezer csók
kevésnek tűnt vonagló szájamon:
olyan pucérok voltunk, mint a hernyók,
s a holdnarancs lógott az ágakon.

- Míg egy napon, minden férfit leköpve,
fülig szerettem egy pimasz kölyökbe,
és szántam őt, hogy árva volt, szegényt,
imádtam, bár a testemet húsz évig
vizes korbáccsal verte este végig,
és nem vett el, csupán a pénzemért;
ütött, belémrúgott, ruhámat tépte,
és melleimnél fogva rángatott:
de hogyha csókot kért, legott ölébe
ültem, feledve minden bánatot.

- Bolondultam, büdös gazember, érte,
s pofont még máma is tucatra mérne,
ha régesrég nem lenne már halott.
De meghalt s engem itthagyott szegényen,
és mint lehulló lomb a járdaszélen,
vén koldusasszony, egyre rothadok.
Mi lett belőlem, jaj, ha a tükörben
pillantom meg mezítlen testemet,
mely oly szép volt, ahogy most vén és görbe,
Uram, dühömben majd hogy megveszek.

- Hová lett, jaj, testemnek régi bája,
két kis fülem rubinvörös csodája,
s tejszín bőrömnek csiklandó szaga;
hová lett két szemem pimasz varázsa,
és ajkaimnak duzzadó parázsa,
s halántékomnak kékeres tava;
hol van hajam, melyet nádszínre festett
a természet s a lágy szemöldökök,
melyek, mint szőke accent circumflexek
ragyogtak itt a büszke arc fölött?

- Hová tűnt el két zsíros, kurta vállam,
fehér karom, lágy hátam, gőgös állam,
s hónaljaim kalászos ürege,
s két apró mellem, melyek, mint a bársony,
úgy domborodtak egykor át ruhámon,
mint nürenbergi órák üvege;
hol van rugalmas combom s merre voltak
a térdek és a karcsú, kis bokák,
és két dús csípőm, melyet úgy karoltak
a férfiak magukhoz, mint a rák?

- Hová lett, kérdem, már a régi szépség?
Szememben véres foltra vált a kékség,
pofámon barna pergamen a bőr;
lehelletem reves csatorna gőze,
sovány karom kiszáradt, mint a rőzse,
s fülemből rút csomókban lóg a szőr;
az elfakult száj régen nem parázna,
és a bozontos, vén szemöldökök
unottan lógnak százezer barázda
tövén a sárga, fonnyadt arc fölött.

- Vállam púp egy kivénhedt dromedáron,
hónaljam oly mély, mint kút a nyáron,
hátam behorpadt és csípőm hideg,
a combom száraz, mint a régi szalma,
a mellem ráncos, mint a téli alma,
a hasam fölé, mint vén erszény fityeg;
szívem táján a láz lihegve nyargal,
s fejem belepte régesrég a hó:
s megtört derékkal és lecsukló arccal
vánszorog így, mint egy bolygó bitó.

- Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen
ül egy vénasszony itt a járdaszélen,
s gerince görbe, mint a pléhkanál:
a csókot hajdan még aranyra mérte,
és tótágast állt Párizs vára érte,
s markodból most egy rézfillérre vár.
Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája,
és menj vígan tovább, büdös paraszt,
vagy gondolj egyszer nődre és anyádra,
és dobj ölébe egy lyukas garast.

A gyerekdal

Boci, boci, tarka,
se füle, se farka,
oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni.
 

William Shakespeare

Az vagy nekem, mi tejnek a tehén.
Kegyetlen borj, ki lelkem hörpöli,
Kin szebb a folt, mint máson az erény,
S ki épp hiányod által vagy teli.
Hisz az legyez, hogy nincsen legyeződ,
Nemléte hajt rád létező legyet,
Így lepi légy a meztelen mezőt,
Körötted én is így legyeskedek.
Csapom neked a szelet, hisz te, lám,
Saját magadnak csapni nem birod,
De szép fületlen, nem fülelsz reám,
Versem neked kimondva is titok.
De légy bár csonka, foltos és süket,
Szívem mégis lakatlan nélküled.

Alexander Puskin

Én rágok levelet meg ágat -
Nem tarka már a barka itt,
Lehullt a hó, felbőg a bánat,
Siratja elhullt szarvait.
Hideg és tejfehér ma Moszkva,
A téli tájban trojka fut,
Bámulom már egy óra hossza
Magát, akár egy újkaput.
Bámulom Önt, kacér kisasszony,
Hogy fűvel-fával incseleg,
S nekem, tudom, nincs semmi chance-om,
Csak mert füleim nincsenek.
De mégis eltűnődve, hosszan
Rágódom én e levelen -
Magamba tartanám, kisasszony,
De fölbukik, ha lenyelem.
Csak Önön múlik, válaszol,
Vagy összetépi, eltiporja…
Ég Önnel! Megyek, vár az ól.
Fül- és feltétlen híve,
Borja.

François Villon

Én, François Villon boci
Elhagyom, ím, e zöld gyepet,
Halál, a kontómat hoci,
Lelkem más rétre őgyeleg;
Csókoltatom a hölgyeket,
S mert vár a pokol - atyaég! -
Vagy a mennybéli tőgymeleg,
Álljon hát itt e Hagyaték.

Pro primo: kajla balfülem
A hűtlen üsző jussa lesz,
Ki hogy nem élhet nélkülem,
A mondott fülbe súgta ezt;
Igének hittem ezt a neszt,
Oltárnak tőgyes alhasát,
De errare bocinum est,
Vagyis: tévedni marhaság.

Item, a jobb fülem pedég
Vegyék a jó zsivány urak,
Panírozzák be, és egyék,
Belőle mind jóllakjanak.
S a hentes úr, ki napra nap
Hiába várta, hogy levág,
Megkapja bojtos farkamat,
Hogy arra kösse fel magát.

S mi mást tehetnék fültelen,
Túladva billogon s a szíjon,
Rátok hagyom a hőlt helyem,
Ott lumpok tejivója nyíljon -
Mindenét szétosztotta Villon,
Ki érte mégse pityereg,
Azt verje süly, és ott pusziljon,
Hol egykor farkam fityegett.

Pilinszky János

Addigra nem lesz már füled,
hiába jönne válasz.
Csak állsz a száraz vályúnál,
kiapadt tőggyel állasz.
Sovány leszel addigra, mint
a bibliai hét év.
Hátadra száll a zümmögő,
hessenthetlen kétség.

Hogy is lehetnél valaha
egyszer még újra boldog?
Elgazosult a legelő.
És bezártak a boltok.
A bojtjahullató remény
csóválhatatlan csonkját
mereszti meztelen farod
gémberedetten, tompán.

Te teheneknél tehenebb,
te borjak között borjú,
csak nem hitted, hogy beheged,
mit kettényestek orvul?
Csak nem hitted, hogy van hová?
Te bárkinél szegényebb,
csak állsz, és napjaid kihűlt,
szaguk vesztett lepények.

Ady Endre

Álltam a Pusztán, álltam állván
kérődzve, bőgve, búsan, árván,
mikor, hahó,
rámtörtek csülkös kis zeuszok.

Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
s én ősi, szent, keleti fajta,
én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
a Mammon volt anyám ükatyja,
hej, piszkosok,
nekem aranyból van a fülem.

És kacagtam, rengett a Puszta,
fülét, farkát gyáván behuzta,
s futott, hahó,
futott a csülkös boci-sereg.

Kosztolányi Dezső

Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

Röhögve durván és kuncogva halkan,
gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem se farkam,
s úgy állok itt e harmateste dombon,
mint régi hősök vérező porondon.
De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül én a képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
s búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bőg a méla marha,
s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

Tóth Árpád-os változat

Ó, láttatok-e már bús borjat őszi réten,
Ki rágva kónya gazt szelíden fancsalog,
Míg barna folt borong sápadt farán setéten,
Mit céltalan riszál, hisz rajta nincs farok?

Én láttam bús fejét a rét fölé hajolva,
Ó, szája szegletén buggyant a renyhe lé,
És fölbágyadt a légbe lelkem űrhajója,
S e könnyes, lágy sóhajt röpítettem felé:

Tehénke, lásd, egyformák vagyunk nagyon mi ketten,
Lehúzza nékem is nagy, csüggedt főm a bánat,
S úgy lóg fogam közül bús fényű cigarettem,
Mint szádból csillogón a megcsócsált fűszálak.

De lelkem innét milljom mérföldekre vágyik,
Szállnék a végtelen Tejútra, oda fel,
Hol el nem alvó csillag-kandeláber világít,
S ezer holdbéli borjú libegve lefetyel.

Szilágyi Ákos-os változat

ott hol perceg bibic ének
spicces cárok kibicének
kupicányi kibucában
puccos vackok kupacában
lécbõl fércelt vicik-vacak
ketrec elõtt két szép bocik
egyik boci picit biceg
míg õ biceg míg õ bocog
szalad cickány szalad pocok
szalad fácán szalad réce
cak neki ninc abban réce
szegény boci bicebóca

hát a füle hát a farka?
háta foltos háta tarka
(szép a tarka már ha marha)
tarka-barka birka Lorca
megfázott a Terka torka

boci biceg alig mozog
hogy is futna mikor rozog’
nincs gyors lába ama célból
(csülke mint a malacénak)
meglátják a szaracénok
nézve nézik s látva látszik
farka füle mind hibádzik
„ez a boci vacak-vicik!”
megragadják aztán vicik

hej te boci hej te hej te
nem fürdesz több vajba-tejbe
dehogy hoznak ezek helyre
nincs szükségük te tejedre
boltot nyitnak a helyedre
ej hejre kis helyre hoznak
tetejére Tajgetosznak
Tajgetoszról haj letosznak
haj-haj sej-haj receruca
nem maradsz csak bocipaca

Berzsenyi Dániel

Hol kószáltanak el hajdani borjaink?
Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús őszibogár zönög.

Eltűnt szép fülük, és könnyü Zephyr lehén
Lágyan lengedező díszük is elveszett,
Így dőltek le Bizánc tornyai egykoron,
Így múland el a gloria!

Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idő
Minden díszt lelegel hamar.

Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.

Faludy György-ös változat

Mikor Big Bill, a Bull megállt a Szajna
Partján, min ível át a Mirabeau,
Arra gondolt, minden tehén s üszőke szajha –
Csülkét szétrakja, aztán kirabó’.

Pedig kedvelte ó a ringó tőgyű nőket,
A sok pucsító, szeplős feneket.
Meghintáztatta, és szarvára tűzte őket,
Hogy fülük szétállt, aztán leesett.

S hogy végigment egy kékes árnyú allén,
Míg almabort szitáltak rá a fellegek,
Eszébe tűnt, hogy sírt egyszer Mallarmén,
Mert nem értette egy sorát se meg.

S eltűnődött, az alkonyt a nap mért festi rőtre,
Hogy eljön értünk úgyis a kaszás,
Mint egy versében ezt megírta Goethe,
S hogy jólesne egy kiadós baszás.

Elandalgott hát egy rosszhírű helyre,
Hol szűzlányként sikkant a harmonika fel.
Megnyílt neki egy kajla szajha kelyhe –
És folyt, csak folyt a forró bikatej.

Térey János-os változat

Bazmeg, boci, hiába múzol
Nem vagy más, csak egy pesti lúzer
Lehetsz felőlem tarkabarka
De a seggedbe rúgok készakarva
Nem veszlek be a testületbe
Mert nincsen, haver, egy füled se
Irtózom ettől az alkattól
És még nem beszéltünk a farkadról
Ne gondold, öcsi, hogy létezel
Amíg nem közölt le a 2000
Lecsap rád a Termann-attack
Anyád helyett is megszopatlak
Térj fölötte végre napirendre
Hogy én vagyok az igazi Ady Endre
A Zaj-herceg, a rappelő Vazul
Minden csaj az én rímeimre lazul
Csinálhatsz bármit, de rosszul te jársz
Hát bazmeg, boci, jobb lesz, ha tejelsz

Hollósvölgyi Iván-os változat

Torkomon olvasztott Boci folyjon,
tejcsokoládé, híres márka,
utcai sarkon nyitva a boltom
van hogy azért nincs, mert épp zárva.
Bérem a Szerk.-től borsos előleg,
penzumom Ágnes szabja ki sorba,
jussom, vén tejivó-kerülőnek:
húzni, ha nincs tej, ezerrel a boltba.

Ott kézcsókom a boltosnőnek,
Madame, ön régen titkos arám,
felpiszkál az a foltos bőre,
leszek ÁFA az ön plasztik kosarán.
Klumpái kegyednek szűzi uszályok,
vizeimre ma őket ereszteni dolga,
Madame, én kegyedért, Krisztusra, muszájok
húzni, ha nincs tej, ezerrel a boltba.

Áhitom, átkom elérje a boltost,
két füle, vesszeje hulljon a porba,
addig meg majd lesz, ami volt most:
húzni, ha nincs tej, ezerrel a boltba.

Karafiáth Orsolyá-s változat

Nincs az övénél szeplősebb ülep.
Bambul vagy spanglit rágicsál stikába –
se lófarok, se szétálló fülek:
ez ő, Rezső, az én szivem bikája.

Találkozunk? Szemembe könny tolul –
csocsózaj ő, egy bár, hol szól a music.
„Darling” mondom ilyenkor angolul,
és ő érzelmesen fülembe múzik.

De Rezső ingatag. Most perzselő tűz,
most cigarettavég, mely hamvad épp –
hát egy kérdésem van csupán Rezsőhöz:
„Mért mondtad, hogy szeretsz, te nyamvadék?”
Happiness vár ránk? Vagy múltunk felejtve
egymást aprítjuk egyszer majd a tejbe?

Király Leventé-s változat

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy tehenecske,
füle, farka nem volt, de volt neki szarva –
errõl mintha mindenki megfeledkezne,
egyébként szerintem is le van szarva,

a lényeg, hogy eléggé büdös volt a szája,
és a csülköcskéi rémesen pállottak,
nem csoda, hogy elküldte őt az anyjába
a többi intoleráns háztáji állatka.

A vicc kedvéért egyszer szegény hanyatt esett,
amúgy szorgalmas volt, az igát jól húzta,
hogy fitt legyen, szürcsölt tehénanyatejet,
nem vették fel mégsem a Chicago Bullsba.

Látjátok, nem volt ő egy Michael Jordan,
és nem volt olyan jó arc, mint a John Travolta,
ezért rekedt mindig kívül a csordán,
a mások sikerét meg csak alulról szagolta;

világgá ment hát, ahol széttépték őt a grizzlyk,
remélem, sorsából mindnyájan okultok,
nekem azóta a tej nem is ízlik,
inkább veszek helyette, ha lehet, joghurtot.

Balassi Bálint

Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.

Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.

Cupido vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,
minek nékem?

Immár csak vergődöm, idegen erdőkön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm,
hol foly sok tej.

Csokonai Vitéz Mihály

Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, mért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?

Varró Dániel-es változat

Hol vagy fületlen ifjuságom, ó?
Ti tarka-barka búk, ti büszke lázak?
És hol vagy bölcsi, merre vagy dedó,
ahol nyuszit pusziltam uszkve százat?

Hol vagy szerelmem, kis bocivirág,
kit óvtalak, ne bántsanak bacik,
kit hívtalak macik becenevén,
ha hapciztál, varrtam neked nacit.

S most túl puszin, nyuszin, és túl focin,
itt állok partedlim levetve, pőrén,
s ha kérditek, hány bőr van egy bocin,
azt mondom: hány kis folt van még a bőrén…

Az egész világ egy nagy tehenészet –
én meg csak állok itt, és heherészek.

 

Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
 S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár,
 Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
 Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
 "Vendég lesz az", így tünődtem, "azért roppan künn a zár,
             Az lesz, más ki lenne már?"

Óh, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
 Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt el minden szénsugár,
 És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap
 Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
 Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár,
             S földi néven senki már.

S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
 Fájó, vájó, sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
 Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
 "Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár.
 Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
             Az lesz, más ki lenne már?"

Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
 S "Uram", kezdtem, "avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár?
 Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant
 Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
 Nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
             Éj volt künn, más semmi már.

S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten,
 Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár;
 Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
 Nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
 Hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
             Ez hangzott s más semmi már.

S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
 Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
 S szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak,
 No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
 Csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár.
             Szél lesz az, más semmi már!"

Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran
 Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
 S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott
 Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
 Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár -
             Ült, nem is moccanva már.

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
 Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
 S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
 Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
 Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
             S szólt a Holló: "Soha már."

Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén
 Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
 Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
 Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
 Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
             Kinek neve: "Soha már."

S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e
 Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
 Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
 S én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messzi száll,
 Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll",
             S szólt a Holló: "Soha már!"

Megriadtam: csendziláló replikája mily találó -
 "Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
 Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
 Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
 Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,
             Ezt, hogy: "Soha - soha már!"

S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem
 Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
 És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem,
 Elmerengtem, eltünődtem: mily borongó nyitra jár,
 Átkos, ős, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár.
             Mért károgja: "Soha már"?

Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
 Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
 S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
 Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
 S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár
             Ő nem nyomja - soha már!

Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek
 Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
 "Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
 Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár,
 Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
             S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
 Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
 Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
 Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár -
 Van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
             S szólt a Holló: "Soha már!"

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok!
 Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
 Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
 Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
 Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
             S szólt a Holló: "Soha már!"

"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
 Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
 Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
 Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
 Tépd ki csőröd a szivemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
             S szólt a Holló: "Soha már!"

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
 Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
 Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
 Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
 S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
             Fel nem röppen - soha már!

Tiszavirág
 
 Ez az éj maradt csak, ez az éj.
 Hajnalban megszületik majd a fény.
 
 Én már nem látom meg a kerek Napot-
 Fölöttem az ég csillagszeme ragyog.
 
 Egy pillanat, míg megfürdöm a holdfényben,
 Aztán eltűnök majd én is ama Örök Éjben.
 
 Nem többet: ennyit adott fösvény végzetem,
 Egy éj, hogy tovább adjam az életem,
 
 Ha kérded: órányira a halálom,
 Régi társaim már sehol sem találom,
 
 Mulandóságom tudatát nyögve hordom,
 Nem kérdezem, miért idevetett sorsom,
 
 Mégis, ha megint kérészéltű lennék,
 Azért az éjszakáért újra visszajönnék.

Óda a magyar nyelvhez
Kéri Pálnak

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben. 

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény. 

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,
de én itt állok az ikes igékkel.
Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak,
mint sustorgó füzesbe font utak
fölött alkonykor krúgató ludak,
s minden szavamban százszor látom orcád,
bús Magyarország. 

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,
ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.
Ős szók: a szemhatárról századok
ködéből még derengő nádasok,
gyepüs vápákon elhullt katonák,
s ti bíbicek, bölények, battonyák,
miket vadásztak vén csillyehajókról
lápos aszókon. 

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,
mély hangok: alkony violasötétje,
káromlások veszejtő vadona,
mondatszerkesztés pogány pagonya,
kötőszók: sok-sok illanó fodor,
s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,
lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép
s búzavirágkék. 

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,
karók, keresztek és bitófák árnya,
s melléknevek, gazdag virágbarázdák,
busák, buják, burjánzók és garázdák,
melyik vidám faeke nyomtatott?
S ti mellérendelt, kurta mondatok
mint paprika, ha füzére vereslőn
lóg az ereszről. 

Ragok: szegények szurtos csecsemői,
kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,
és E-betűk serege: fekete
mezőn zsellérek koldus menete,
s ti kongó-bongó helyhatározók,
kukoricásban jó irányt hozók,
ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó
könnyű harangszó. 

Jelentőmód. Az aszály mindörökre
ráült a szürke, megrepedt rögökre.
Magánhangzó-illeszkedés! Kaján
törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?
Mi vagy? Fülledt ötödfél százada
robotba tört paraszt alázata,
vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra
messze mutatna? 

És főnevek, ti szikárak és szépek,
ti birtokos ragokkal úri népek,
országvesztők, elmozdíthatlanok,
s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,
megölt vagy messze bujdosó fiak,
Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak –
ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal
és a hazánkkal? 

Parasztok nyelve, nem urak latinja,
nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,
magyar nyelv! fergetegben álló fácska,
hajlongasz szélcibáltan, megalázva –
s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?
Te vagy jelenünk és a hajdani
arcunkat rejtő Veronika-kendő
és a jövendő. 

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk
és forró, mint forrongó szellemünk.
Nem teljesült vágy, de égő ígéret,
közös jövő és felzengő ítélet,
nem hűs palackok tiszta óbora,
nem billentyűre járó zongora,
de erjedő must, könnyeinkben úszó
tárogatószó.