Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

somlyóVan, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, 
s nem érti, hogy mások feleletül 
a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, 
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, 
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, 
akivé maga is válik általa.

Janus Pannonius: IN MERETRICEM LASCIVAM (EGY FEHÉRMÁJÚRA)

janusCum ventrem ventri, femori femur, ora labellis
     Conserui, et cunno mentula delituit,
 Principio cunctas vincis lasciva puellas,
     Nequitiae, et cedit nostra libido, tuae.
 Amplexus hederas superant, et basia conchas,
     Nec deest officio, dextera, lingva, natis.
 Postquam effusa tibi est nimium festina voluptas,
     Iam satis est, clamas, Lucia, iam satis est!
 Quid medium praecidis opus? quid inepta repugnas?
     Expecta, nondum, Lucia, defutui.

Hashoz a has, ha tapad, comb combhoz, száj meg a szájhoz,
     és ha tövig becsuszott már a punádba botom,
 nincsen olyan lány több, aki ily remekül herebélne:
     bármit is óhajtok, megteszed egyszeriben.
 Repkény így nem ölel, kagyló így nem tapad egybe,
     szorgos a markod, a szád, friss a farod, kicsikém.
 Ám, amikor kielégültél már, s únod a hajtást,
     egyszeriben: "Ne tovább!" - így nyekeregsz - "Ne tovább!"
 Mért ne csinálnánk hát? Mit iparkodsz úgy befejezni?
     Lúcia, várj addig, míg nekem is sikerül.

Gabriel García Márquez emlékére

Bánatos kurváim emlékezete

„Sosem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe. Húszéves koromban elkezdtem vezetni egy kimutatást: név, életkor, helyszín meg egy rövid emlékeztető a körülményekről és a módozatokról. Ötvenéves koromig ötszáztizennégy nő, akikkel minimum egyszer együtt voltam. Aztán, amikor már a testem nem bírta az iramot annyi nővel, abbahagytam a listát, mert papír nélkül is fejben tudtam tartani őket. Megvolt a magam külön etikája. Sose vettem részt csoportos dáridókon, nyilvános viszonyt se folytattam, nem adtam ki titkokat, és se testi, se lelki kalandokat nem fecsegtem ki, mert fiatalkorom óta tudtam, hogy egyiket se lehet büntetlenül elkövetni.”

Nyugodj békében!

 

Petri György: A konyhafőnök ajánlata

Amikor majdnem színültig van márpetri
hínárral, algával, nyaralómócsinggal
(a víz épphogy ellepje!),
megvárjuk, amíg egyenletesen,
szürkén izzik a Nap fűtőspirálja,
akkor a gyorsfőző KEMPING-patentfazékra
rákattantjuk az eget.

Az aprítórákokat elevenen
hajítjuk a lobogó lébe,
ezek berregve kockára darabolják
az egészben feltett
üdülőgerincet, és agóniájuk közben
levendulaszínű felhőt lövellnek,
ez kölcsönzi
az önálló fogásnak is bőséges
„Beutalt-ragu”
különleges színét és zamatát.

Tálalás előtt gondosan lemerjük
a tetején úszó hajolajat.
A tálba szűrve két evőkanál
állon érlelt borotvahabbal elkeverjük,
csípős szappant reszelünk rá gazdagon,
ízlés szerint ólomecettel
és körömfeketényi „Atléta”
lábpúderrel fűszerezzük.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,Pilinszky
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

 Sohase szerettél, nem volt pillanat,
 ennem is ha adtál, soha magadat,
 örökkön-örökké sírok amiért
 annyit dideregtem érted, magamért!

 Végeérhetetlen zokogok veled,
 ahogy szoritásod egyre hevesebb,
 ahogy ölelésem egyre szorosabb,
 egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem

Ma sem volt könnyű élni.VaciMihaly
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! Mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz, s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge, s már kidől:
s mert rá is jut erődből,
ledöfne, úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük – csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül:
mindez ma sem volt könnyű,
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény előtt vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem!

Arany János : Családi kör

Este van, este van: kiki nyúgalomba!arany
 Feketén bólingat az eperfa lombja,
 Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
 Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
 Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
 Lomha földi békák szanaszét görögnek,
 Csapong a denevér az ereszt sodorván,
 Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
 A gazdasszony épen az imént fejé meg;
 Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
 Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
 Ballag egy cica is - bogarászni restel -
 Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
 Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
 Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
 Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
 Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
 Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
 Benn a háziasszony elszűri a tejet,
 Kérő kis fiának enged inni egyet;
 Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
 Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
 Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
 Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
 Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
 Körűl az apróság, vidám mese mellett,
 Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
 Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
 Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
 Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
 Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
 E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
 Legalább így szokta mondani az apjok,
 Noha a fiú nem imádságon kapkod:
 Jobban kedveli a verseket, nótákat,
 Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
 Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
 Kutat az apró nép, örülne, ha benne
 Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
 Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
 Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
 Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
 Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
 Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
 Homlokát letörli porlepett ingével:
 Mélyre van az szántva az élet-ekével.
 De amint körülnéz a víg csemetéken,
 Sötét arcredői elsimulnak szépen;
 Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
 Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
 Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
 Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
 Arra tálalja fel az egyszerü étket.
 Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
 De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
 Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
 Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
 Valami szegény kér helyet éjszakára:
 Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
 Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
 Visszajő a lyánka, az utast behíván.
 Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
 "Isten áldja meg a kendtek ételét is,
 (Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
 Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
 Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
 Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
 Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
 Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
 Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
 Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
 Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
 Megered lassanként s valamint a patak,
 Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
 Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
 Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
 És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
 "Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
 Rátekint a vándor és tovább folytatja;
 Néma kegyelettel függenek a szaván
 Mind az egész háznép, de kivált a leány:
 Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
 Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
 Három éve múlik, hogy utána kérdez,
 Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
 Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
 A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
 Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
 Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
 Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
 Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
 S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

József Attila: Ars Poetica

Költő vagyok - mit érdekelne
 engem a költészet maga?
 Nem volna szép, ha égre kelne
 az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
 nem lógok a mesék tején,
 hörpintek valódi világot,
 habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
 A nyugalom, a remegés
 egymást öleli s kél a habban
 kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
 Mocskolván magukat szegyig,
 koholt képekkel és szeszekkel
 mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
 az értelemig és tovább!
 Szabad ésszel nem adom ocsmány
 módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
 A mindenséggel mérd magad!
 Sziszegve se szolgálok aljas,
 nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
 Másként akárki meggyaláz
 s megjelölnek pirosló foltok,
 elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
 A tudásnak teszek panaszt.
 Rám tekint, pártfogón, e század:
 rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
 két merev mozdulat között;
 rám vár a mozi előtt este
 suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
 verseim rendjét üldözik,
 fölindulnak testvéri tankok
 szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
 De képzeli, hát szertelen.
 Kisérje két szülője szemmel:
 a szellem és a szerelem!

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmelradn
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

Petőfi Sándor – KÖLTŐI ÁBRÁND VOLT, MIT EDDIG ÉRZÉK…

Petőfi_SándorKöltői ábránd volt, mit eddig érzék,
 Költői ábránd és nem szerelem,
 Mert meggyógyult e szív, amely ugy vérzék,
 És nem maradt a sebnek helye sem.
 Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
 Időknek multával sem nyúgodt volna el.
 Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa,
 Sodor magával s végre belehalni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra.
 Mint von magával, mint von, mint ragad!
 Kiáltsatok rá a harangozóra,
 Hogy verje félre a harangokat;
 Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek...
 De nem! hisz félrevert harang lázas szivem,
 Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek,
 És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,
 Nem olvasám sejtésim könyviből!
 Azért vontál csak oly közel magadhoz,
 Hogy megvakúljak lelked fényitől?
 Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,
 Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;
 De amily hideg lesz a nap, ha minden élet
 Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád – és nem is reszketett beszéded –
 Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.
 Nem féled a boszúló istenséget,
 Hogy szent céljával ellenkezni mersz?
 Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi,
 Ki megérdemlené a te szerelmedet?
 Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
 És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,
 Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;
 A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,
 Hidd, többet ér az élő szenvedés.
 És csak azért nem fogsz-e épittetni házat,
 Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?
 S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,
 S midőn a tél, hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,
 S innen hiszem: van szíved, lángoló,
 Csakhogy az észnek jégpáncélja rajta,
 Miként a volkán tetején a hó.
 Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,
 Mindaddig várok, míg nem mondod, hogy elég,
 Várok békével, míg az óra nem jövend el,
 Midőn birod hüségem nemcsaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság
 Lesz várásomnak minden napja majd.
 Nézem magam, mint tengerek hajósát,
 Kit a szél a part közelébe hajt,
 De itt megfordul a szél, s látja bár a révet
 A küszködő hajós: nem közeledhetik.
 Kinoskeserves lesz ez örökszomju élet,
 Hanem éretted még e kín is jólesik!

Nem fájhat úgy a betegek testének,
 Ha éles vas jár át sebeiken,
 Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének,
 Mint e sovárgó vágy fáj énnekem.
 Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,
 Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,
 Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére
 Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán –

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
 Ne alamizsnát: üdvességet adj!
 Hazudtam én, hogy várok türelemben,
 Türelmem már is messze, messze hagy;
 Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
 S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
 Ahol talán majd egy vadállat tépi össze,
 Tudod, melyik vadállat?... a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak,
 Adj a világnak vissza engemet...
 Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,
 Tiéd éltem, te el nem vetheted.
 Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
 E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
 Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat,
 Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
 Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
 Mint a levél a fához... eljön a tél,
 S akkor lehull, de már élettelen.
 Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
 Kerűlj bár, mindhiába, engem el nem hagysz,
 A soha el nem váló sötétség melletted,
 Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az!