Messze a szív, messze a lélek, A jelentől valahol távol Járok, és igazából Csak a fejemben élek. Gondolatok, álmok, árnyak Keringenek fejemben és Nem hagyják, hogy kevés Derűnél többet várjak. Nem találok magamnak helyet, S napomba valahogy mindig A magányos szorongás illik A kellemes élmény helyett. A bánat, s a pánik elegyét Érzem magamban, s így végül Megint valódi öröm nélkül, Keserűn telik el egy év.
Berúgva, borongva Nézek a Napkorongra. Könnyes szemembe néz a pirkadat, Hunyorgató pupilla-pillanat. A tűző Nap alatt Űzött vad-alak Futok a szélben, kabátom kopott, A magányos bánat ma párjául kapott. Valahol túl az alkohol-ködön A fájó érzést egy oszlophoz kötöm, S futok tovább, süt rám a Nap, A hűvös szél kabátomba kap. De az érzés tovább tombol vadul, Fogságából elszabadul, S poharam bárhogy válogassam, A rejtő köd is felszáll lassan. Így csak futok tovább: nem jutok messze, Nem tudom kabátom elég lesz-e, Hogy kívül tartsa a bánatot valahogy, Mely másnap üres ágyamra rogy.
Pár óra még, S jő a reggel dobbanása. Aludni nem, ébren csak én, Rád gondolok, senki másra. Sötét és csend. Aludni látlak A hátadra dőlve, hisz úgy szereted; Bűbáj e kép, bár homályos még, S az ágy formázza a képkeretet. Ellustul most minden zörej, S képzeletem, hisz álma nincsen, Mintha nem tudná, hogy késő éj van, Útra kel, hogy megérintsen. Surranva jár, hozzád siet, S halkan, mintha lopakodnál, A hosszú úton végigsuhan, S feltűnik az ablakodnál. Bemászik, s az ágyhoz lépdel, - Szürkén szuszog a szunnyadó szoba - Leül melléd, megfogja kezed, Megtörtént hát ismét a csoda. Üzenne most, és föléd hajol. Látja arcod, elszáll gondja, S talán itt az ágyad mellett, - Hisz úgysem hallod – el is mondja. De nem szól, csak elindul. Láthatott, így boldog tehát. S már újra kint, még Rád tekint, Majd elhagyja a meleg szobát. Hazatér, most pihenhet már, El is alszik, amint lehet. Álmában is kezed fogja, S Rád gondol, mert nagyon szeret.
Zöldellő fák, madárka az égen, Langyos vízsugár csobog le szépen. A folyam cseppjei, mint sok furcsa rab Néznek az égre, börtönük a hab. Csordogál az ér, de senkit se zavar, Sőt boldogan úszik vele az avar, Föntről a fákról pedig látják a tobozok, Hogy gyengül az ár, mert tovább nem hugyozok.
Nem megy, akárhogy erőlködöm. Mint gyenge fénynyaláb a terjedő ködön, Úgy próbál átjutni akaratom az akadályon, Mit bűverő képez. Olyan szép ez. Szép e küzdelem maga, mit több éve vívok, Bár kis csatáit elvesztem sorra, S már azon tűnődöm, segítőt hívok. De nem teszem, mert késve jő, S túl leszek ezen akkorra. Ülve reszketek, és saját erőm ráz, S néha, ha hagyom, átfut az agyon egy kétség: Vajon bírja-e e terhet a belső váz, Mely húsomat tartja? Vagy megszakad a kínba, és saját kardja - Melynek markolatját elmém fogja – Zúzza szét, s lesz az őrület örök foglya? Erőlködök, nyomok, de nem jön. Igen, egy budin ülök. De ez nem szokványos WC, régi csésze! Ez olyan hely, ahol lényem, Mint a csikorgó rímek bölcsésze, Kínlódva ül, És szar verseket ád ki magából, De szomorú, mert most még ez sem sikerül. Írni akartam, azt hittem, megy majd, S művem menti meg elmém értelmes részét. De csak ülök itt csüggedőn, üresen, Nyomom súlyommal ezt a hálátlan csészét, És reszkető önmagam árnyékát lesem.
Valami mozdult a sötétben. Lassú volt, kecses, Mint egy madár, S könnyedén, mintha Nem volna határ, Reptette messze a képzeletem. Szép ez a látvány. Szeretem. Csak fordult egyet, s megállt. Apró barázdák futottak Át rajra puhán, Mint titokzatos fodrok Egy bársonyos ruhán. Kinyújtotta öt gyönyörű ágát, Óvó érintések rejtett világát. Csak néztem, hol pihen. Az arcodhoz ért Lehunyt szemed alatt, S hangtalanul füled Felé haladt Magára tekerve egy kóbor tincset, Mint rabulejtő, göndör bilincset. Majd elsimult újra az ágyon, S én kíváncsin vártam, Rajongva hosszan, Hogy bűvöl el majd, Ha újra megmoccan. Kedves emlék lesz: kettesben Veled, Ahogy csodálom csendben a kezed.
Unalom-cella zárja el testem, Alig várom, hogy szabaduljak, Hisz látom, hogy odakint fény-szemek várnak, S örömöt markolnak szabad ujjak. Nem szólok semmit, csendesen várok, Ezek most már az utolsó percek, Bár úgy haladnak, mint bús csata után Lovára dőlve a megsebzett herceg. Körbenézek, arcokat látok Füzetbe nézni, mindenki fáradt. Hogy zsibbadó lábam fájni ne kezdjen, Előre dőlök és rúgok egy párat. Nyomott homály trónol a termen, Tapintani lehet máris a csendet. S várom, hogy felráz a padból a hang, Mely rémisztőn torz, de szünetre csenget. Ülök, és lassan megőrjít már, Hogy mohón elborít az unottság sátra, S rettegek attól, hogy nem bírom tovább, Bár szenvedésimből csak öt perc van hátra. „Csak kitartás!” súgom magamnak S nem jut el hozzám az elhangzó sznob tan. S azt vettem észre, hogy egy papírgalacsint A mögöttem ülő arcába dobtam. Elég! Megoldás kell! El is készül a gyógyító tervem: Felpattanok s a kijárat felé Végigszáguldok a haldokló termen. De persze nem így lesz, Mert magától ér véget az enyészet, S mint mindig, most sem teszek semmit, Csak kívülről nézem az egészet.
Beszél a tanár Előttem állva Selejt Szunnyadó elmém Tudástól elzárva Felejt. Látja, hogy alszom, Elmondja kétszer Tényleg Tovavész tudatom -Hiába kényszer- Végleg. Tudom, majd később Hiánylom e szókat Talán, De nem jön át semmi Koponyám kókadt Falán. Érzem, hogy ezzel Elszáll a jövőm Messze, Nem tudom, kiút Jövőbe szökőn Lesz-e. Hiába minden, Segíteni túl Nehéz, Ha a felejtés egyszer Felém megindul S benéz. Bezár a sötét, S nem is lesz innen Nyitás. Magamra maradok Örökre, ez nem Vitás.
Néha a dübörgő csendben állva Szívembe markol egy lüktető gond. Hegyes fogakkal telenőtt szája Hangtalan ordít, de értem, mit mond. Szemem hiába nézi a teret: végtelen, Helyet találni képtelen. Helyet, mely csendjével közönybe ringat S nincs földjén kétség, mely elmémet rágja, Helyet, hol látnám, hogy mindent, mi bánthat, Semmivé pusztít egy gyógyító máglya. Mert ez kéne néha. De valóban ez? Egy elhagyott vidék, hol nincs durva nesz? Nem hiszem. Csak tévedés talán, Mely helyett kapott álmom roskadó falán. Ilyen vagyok, gyáva egy kicsit. Mihelyt a sorstól kapok valamit, Elvesztésétől elkezdek félni, Így meghalok, mielőtt tudnék élni.
Ülök a földön, a falon egy óra, Ütemes ritmusa rázza a szobát. Gyakran felnézek a két mutatóra, S tudva, hogy nem jön, várom a csodát. A sötétbe nézve vakon, eszembe jut, Hogy mit árt a rajtam rég ülő átok, Mi lesz, ha életem filmje lefut, És nem tetszik majd, amit benne látok. Oly sok mindent csinálnék vissza, Hisz fontos perceket vesztettem el. A mardosó kétség a véremet issza, S nyugalmat ígérő vesztet emel. Sok semmivé foszlott örök kapcsolat, Sok meg nem tartott igaz ígéret, Én sem vagyok csak egy gyenge másolat, Látom, ahogy az élet semmivé lett. S az idő nem vár, nincs könyörület, Lázadni ellene lassan nem is mersz. De eredménye furcsán gyönyörű lett: Egyedül vagy, s magadra sem ismersz.