Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem

Ma sem volt könnyű élni.VaciMihaly
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! Mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz, s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge, s már kidől:
s mert rá is jut erődből,
ledöfne, úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük – már régen
nem értük – csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül:
mindez ma sem volt könnyű,
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény előtt vállalt sors ez,
ha érdemes, ha nem!

Arany János : Családi kör

Este van, este van: kiki nyúgalomba!arany
 Feketén bólingat az eperfa lombja,
 Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
 Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
 Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
 Lomha földi békák szanaszét görögnek,
 Csapong a denevér az ereszt sodorván,
 Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
 A gazdasszony épen az imént fejé meg;
 Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
 Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
 Ballag egy cica is - bogarászni restel -
 Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
 Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
 Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
 Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
 Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
 Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
 Benn a háziasszony elszűri a tejet,
 Kérő kis fiának enged inni egyet;
 Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
 Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
 Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
 Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
 Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
 Körűl az apróság, vidám mese mellett,
 Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
 Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
 Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
 Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
 Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
 E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
 Legalább így szokta mondani az apjok,
 Noha a fiú nem imádságon kapkod:
 Jobban kedveli a verseket, nótákat,
 Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
 Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
 Kutat az apró nép, örülne, ha benne
 Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
 Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
 Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
 Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
 Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
 Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
 Homlokát letörli porlepett ingével:
 Mélyre van az szántva az élet-ekével.
 De amint körülnéz a víg csemetéken,
 Sötét arcredői elsimulnak szépen;
 Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
 Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
 Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
 Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
 Arra tálalja fel az egyszerü étket.
 Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
 De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
 Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
 Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
 Valami szegény kér helyet éjszakára:
 Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
 Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
 Visszajő a lyánka, az utast behíván.
 Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
 "Isten áldja meg a kendtek ételét is,
 (Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
 Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
 Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
 Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
 Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
 Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
 Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
 Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
 Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
 Megered lassanként s valamint a patak,
 Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
 Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
 Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
 És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
 "Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
 Rátekint a vándor és tovább folytatja;
 Néma kegyelettel függenek a szaván
 Mind az egész háznép, de kivált a leány:
 Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
 Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
 Három éve múlik, hogy utána kérdez,
 Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
 Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
 A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
 Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
 Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
 Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
 Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
 S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

József Attila: Ars Poetica

Költő vagyok - mit érdekelne
 engem a költészet maga?
 Nem volna szép, ha égre kelne
 az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
 nem lógok a mesék tején,
 hörpintek valódi világot,
 habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
 A nyugalom, a remegés
 egymást öleli s kél a habban
 kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
 Mocskolván magukat szegyig,
 koholt képekkel és szeszekkel
 mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
 az értelemig és tovább!
 Szabad ésszel nem adom ocsmány
 módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
 A mindenséggel mérd magad!
 Sziszegve se szolgálok aljas,
 nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
 Másként akárki meggyaláz
 s megjelölnek pirosló foltok,
 elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
 A tudásnak teszek panaszt.
 Rám tekint, pártfogón, e század:
 rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
 két merev mozdulat között;
 rám vár a mozi előtt este
 suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
 verseim rendjét üldözik,
 fölindulnak testvéri tankok
 szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
 De képzeli, hát szertelen.
 Kisérje két szülője szemmel:
 a szellem és a szerelem!

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmelradn
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s  tükre megárad.
Jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged.
Mossa az eső
össze szívünket.

Petőfi Sándor – KÖLTŐI ÁBRÁND VOLT, MIT EDDIG ÉRZÉK…

Petőfi_SándorKöltői ábránd volt, mit eddig érzék,
 Költői ábránd és nem szerelem,
 Mert meggyógyult e szív, amely ugy vérzék,
 És nem maradt a sebnek helye sem.
 Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
 Időknek multával sem nyúgodt volna el.
 Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa,
 Sodor magával s végre belehalni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra.
 Mint von magával, mint von, mint ragad!
 Kiáltsatok rá a harangozóra,
 Hogy verje félre a harangokat;
 Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek...
 De nem! hisz félrevert harang lázas szivem,
 Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek,
 És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz,
 Nem olvasám sejtésim könyviből!
 Azért vontál csak oly közel magadhoz,
 Hogy megvakúljak lelked fényitől?
 Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett,
 Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;
 De amily hideg lesz a nap, ha minden élet
 Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád – és nem is reszketett beszéded –
 Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz.
 Nem féled a boszúló istenséget,
 Hogy szent céljával ellenkezni mersz?
 Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi,
 Ki megérdemlené a te szerelmedet?
 Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli,
 És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál,
 Ám, nem szeretni, oknak ez kevés;
 A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál,
 Hidd, többet ér az élő szenvedés.
 És csak azért nem fogsz-e épittetni házat,
 Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel?
 S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat,
 S midőn a tél, hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta,
 S innen hiszem: van szíved, lángoló,
 Csakhogy az észnek jégpáncélja rajta,
 Miként a volkán tetején a hó.
 Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel,
 Mindaddig várok, míg nem mondod, hogy elég,
 Várok békével, míg az óra nem jövend el,
 Midőn birod hüségem nemcsaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság
 Lesz várásomnak minden napja majd.
 Nézem magam, mint tengerek hajósát,
 Kit a szél a part közelébe hajt,
 De itt megfordul a szél, s látja bár a révet
 A küszködő hajós: nem közeledhetik.
 Kinoskeserves lesz ez örökszomju élet,
 Hanem éretted még e kín is jólesik!

Nem fájhat úgy a betegek testének,
 Ha éles vas jár át sebeiken,
 Nem fájna ugy, ha tűzzel égetnének,
 Mint e sovárgó vágy fáj énnekem.
 Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére,
 Egy cseppet a remény kútjából, oh leány,
 Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére
 Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán –

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem,
 Ne alamizsnát: üdvességet adj!
 Hazudtam én, hogy várok türelemben,
 Türelmem már is messze, messze hagy;
 Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve,
 S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész,
 Ahol talán majd egy vadállat tépi össze,
 Tudod, melyik vadállat?... a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza enmagamnak,
 Adj a világnak vissza engemet...
 Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak,
 Tiéd éltem, te el nem vetheted.
 Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad!
 E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad;
 Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat,
 Mint sírba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél?
 Mindegy! hozzád van nőve szellemem,
 Mint a levél a fához... eljön a tél,
 S akkor lehull, de már élettelen.
 Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet,
 Kerűlj bár, mindhiába, engem el nem hagysz,
 A soha el nem váló sötétség melletted,
 Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az!

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,koszt2
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Radnóti Miklós : HETEDIK ECLOGA

radnLátod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
 tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
 Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
 és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
 Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
 megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
 oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
 Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
 Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
 Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
 És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
 Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
 úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
 vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
 zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
 őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
 hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
 szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
 jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
 s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák 
 ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. 
 Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
 és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
 rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
 s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
 lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
 horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
 ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
 féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
 íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
 nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
 1944. július

Viktor Szosznora: Rege Kityezs városáról (fordította: Baka István)

Ím, visszatérek Kityezs városába,kityezs                     Kityezs 
oda, ahol születtem.
Lebukom az örvénybe, hol az õrség
kaput kerített.
És visszatértemet az õrség
fogadja úgy, akárha volnék
ellenhadak vezére,
pislog
reám gyanakvón.
És föllelem a feleségem
házam homályán.                                  Az orosz Atlantisz
- Hol vannak barmaim? - ezt kérdem én.
- Az õrség felzabálta,
bõrükbõl csizmát készített.
- Hol a fiam? - ezt kérdem én.
- Felnégyelte az õrség,
a kapukra szegeztetett.
- Hol a leányom? - kérdem én.
- Az õrség meggyalázta,
három váltás, száznegyven õr
végigment rajta sorban.
- S te, asszony? - kérdezem
a feleségem.
S a háznép?
A cimborák?
- A háznép hallgatott - ezt feleli a feleségem -,
s a cimborák
beálltak õrnek, hogy ne férjen
hozzájuk a gyanú árnyéka sem,
s én hozzámentem az uralkodóhoz -
ezt feleli a feleségem.
Így térek vissza Kityezs városába
melyet vezettem,
s amellyel veszkõdött a háznép
s a cimborák.
És nem bírták a mongolok sem
megtörni városunkat,
hol minden elsõ ember hõs volt,
ahol minden
második halhatatlan.
Hozzájuk szólék:
- Cimborák,
mondjátok meg, de szívbõl:
rabok legyünk-é
vagy elmerüljünk szabadon?
És megsütöttünk élve
ezerszer száz bikát!
Visító vadkanokból
százszor százezret is.
A legutolsó marha
ontott oly éktelen
pokoli bûzt és füstöt,
hogy úgy kúszott az égen
a nap, mint két poloska.Az éjbe elmerültünk.
Egy szálig mind. Egészen.
Utánunk nem maradt, csak
a bíbor bõdülése,
s pórok regéi,
pórok regéi
a halhatatlanok,
a Hõsök Városáról.
Ím, visszatérek Kityezs városába,
a Hõsök Városába.
Beh más orcát is öltött
országom népe!
Egyetlen láng sem ég mocsári mélyben.
A nappalok fakultak.
Ló nem nyerít.
Sarló se peng.
A zsír se serceg.
Az orrok gallyakként konyultak,
porhadt a porcuk,
és megpiszültek
halmódra végleg,
holdforma bajszok
már csontkemények,
az állkapocs még emberi,
de bévül halkopoltyúk:
ímé, ily orcát öltött
országom népe.
De visszatérek Kityezs városába,
hol egykoron a hûség
egyenlõ tiszteletben állt a
gabona isteneivel.
A városban nem várt rám senki.
És aki várt - elárult.
S én magamhoz veszek tizenkét
fej hagymát, hogy az én
fejemmel együtt
épp tizenhárom fej legyen.
Hiszen a hagyma -
az élõ természet növénye
e korban is
könnyekre bírhat bárkit.
S így szólék az uralkodóhoz:
- Te itt valóban
uralkodol?
Uralva mindent?
- Uralkodik az õrség.
S magam is uralkodgatok.
S urául engem
a nép elismer...
ezt mondja az õrség.
És én a térre kiteszem -
könnyet facsarni -
hagymáimat,
az élõ természet naiv emlékeit.
E tájon,hol annyi éve
hordják a vígság maszkját,
ahol minden megváltozott,
ahol egyetlen
könnycseppért fejed vétetik,
letépik, mint bocskort a lábról,
levágják, mint egy pörsenést -,
most zokogott az õrség!
És zokogásban tört ki
mindközönségesen a nép is.
Az uralkodó, komoly úr, kinek
a golyváján csillag fityeg,
nyeldeste könnyeit bajszát harapva,
és iszonyú haragra gerjedt.
De nem feledték ám, hogy a
vesztõhelyre vezessenek,
s a tizenkét hagymafejet elásták,
víz örvénylik felettük.
Egyszer majd, egyszer még, igen,
valamikor bizonyosan,
fölkelnek a város felett
a hagymafejek, mind a tizenkettõ,
s fölkél fölébük majd az én fejem
fenyegetõen, jóslatul:
nem az utolsó voltam a vesztõhelyen,                Baka István
bakanem az utolsó!

***

De azt mondják, hogy Kityezs városát
nem látta senki.
Ha nem, hát nem, tegyük fel:
nem látta senki.
Tegyük fel...

Zalán Tibor: Bocsánat-vers

Üvegrózsa csöndjében hajnalzalan_tibor_01_bw
Kibontott hajjal áll ott
a homály ágai meztelen
vállához érnek
Valaki angyal vagy kísértet
száll a fénynek
és ő lehajtott fejjel várja
hogy szótlan kezét az arcán
elaltassa
Részeg balta nyúl ki
a derengésből - izzó fehérbe
áttakarja
Pedig a másik érte járja
elvadult útjait hogy magányát
kitalálja
S míg bent összedől minden
fent száll a fénynek az
angyal vagy kísértet
és zokog mert nehéz a repülés
mely könnyűvé és sóssá
teszi a létet